Shock!

Őszintén? Nem gondoltam, hogy ez az album valaha megjelenik, több okból sem. Elsősorban azért, mert Don Dokken hangjának másfél évtizede zajló, döbbenetes mértékű amortizációja eleve megkérdőjelezte a folytatás realitását. Emlékezzünk csak: sokan már a Lightning Strikes Again idején húzták a szájukat, ám az még semmi nem volt ahhoz képest, ahová az elmúlt években jutott a legendás énekes. Másrészt azért, mert az akaratot és az indíttatást sem lehetett érezni Dokken berkeiben. Eddigi utolsó interjúmat a 2012-es Broken Bones megjelenésekor készítettem vele és akkor kerek perec kijelentette, hogy nem akar több Dokken-lemezt.

Egy ideig konzekvensen tartotta is magát ehhez az elképzeléshez, aztán a múlt évtized vége felé mégis átbillent benne valami, és úgy 2019 körül bejelentette, hogy leszerződött Thomas Jensen német cégéhez, a Silver Lining kiadóhoz. A Wacken-főszervező kiadótulajdonos ugyanakkor már előre leszögezte, hogy az üzlet csak akkor áll, ha Don egy éven belül elkészül az anyaggal, ami nem volt jó hír a hírhedten csigalassú frontember számára. Aztán jött a covid, ami alaposan Don kezére játszott, és így még molyolhatott a dalain három évet.

Az album persze olyan lett, amilyenre számítani lehetett: retrós borítóba csomagolták, hatásvadász címmel látták el, alapvetően mégsem a '80-as évek híveinek címezték, de ezen tényleg csak azok csodálkozhatnak, akik nem követték figyelemmel Don munkásságát az elmúlt huszonöt évben. A nagy fogadkozások a klasszikus hangzásvilághoz való visszatéréshez az Erase The Slate album óta terítéken vannak Dokkennél, lemezenként egy-két valóban abba az irányba mutató daltól eltekintve azonban ez csupán marketingfogás a részéről. Halkan megjegyzem, én magam mindig üdvözöltem, hogy számos kollégájával ellentétben Don sosem palástolta az idő múlását mindenáron, ami azt eredményezte, hogy a Dokken-krónikák egyetlen, 1995 után íródott fejezetét sem sem lehetett a nagy kódex első felének lapjai közé erőltetni, ha lehetek ennyire költői. Ahogy az utóbbi öt-hat lemezt is csak a dilettánsok és az elvakult idealisták mosták egybe a Tooth And Nail, az Under Lock And Key vagy a Back For The Attack fémjelezte hajmetál-éra produktumaival, úgy ezen az utolsónak szánt anyagon is az érhető tetten elsődlegesen, hogy Dokken továbbra is leszegett fejjel halad a maga által kijelölt úton. Meg sem próbálja görcsösen a múltba kapaszkodva igazolni létjogosultságát, nem akar harmincnak látszani és továbbra sem opció nála a régi rádiós sikerek újraírása, mindazonáltal a múltját sem tagadja meg, és ez nekem nagyon szimpatikus.

Azzal együtt, hogy a Heaven Comes Down szerintem még akkora szívességet sem tesz, mint a klasszik érzésvilágot az újkori Dokken-alkotások közül leginkább fókuszba állító Lightning Strikes Again, és inkább az előző Broken Bonest, valamint a Long Way Home és a Hell To Pay kettősét tekinti irányadónak. Vagyis finom utalások a hőskorszak felé zeneileg éppúgy akadnak rajta, mint a legtöbb Jon Levinnel készített albumon. A gitáros ezúttal is tett róla, hogy ne kelljen könnyben úszó szemmel George Lynchről ábrándozni, hozzájárulása ugyanúgy elvitathatatlan, mint az elmúlt két évtizedben bármikor: eszméletlenül nagyokat játszik, mindenhol ott van, de sehol sem tolakodó a jelenléte. Lényegében ő jelenti elsődlegesen a kapcsolódási pontot a múlt századi és a mostani Dokken között, akármilyen ironikus is ez. Emellett persze számos más érdekesség is feltűnik, ha figyelmesen vizsgálja az ember az anyagot és messzemenő következtetéseket sem nehéz levonni a hallottakból: például, hogy ezeket a dalokat holtbiztosan nem egy időben írták és rögzítették. Az éneksávok minőségében olyan égbekiáltó differenciák mutatkoznak, melyek nyilvánvalóvá teszik, hogy itt legjobb esetben is fele-fele arányban találni friss darabokat és a 2000-es évek elejének eddig fel nem használt terméséből származó témákat.

Amúgy nincs ezzel bajom, sokkal rosszabb lenne az optika, ha végig olyan vadiúj tételek sorakoznának itt, mint a Don élete legpocsékabb énekteljesítményével ellátott Fugitive vagy a hasonló minőségű és az Over The Hills And Far Away refrénjét elcsenő Over The Mountain. Szerencsére csak ezeknél lóg ki a kelleténél jobban a lóláb, mert a hátborzongatóan finom Lost In You még úgy is a lemez egyik legjobbja, hogy Doki bácsi torkából jóformán itt is csak meleg levegő jön. Don még mindig olyan döbbenetes dallamérzék és karizma birtokában van, hogy hang nélkül is lazán eladja ezt az óriási nótát. Ugyanez a helyzet az americanás/folkos hatásokat mutató, történetmesélős Santa Fe esetében: az alaposan megkopott orgánum még hitelesebbé is teszi és alátámasztja az elmesélt sztori keserédes jellegét. Ha tényleg ez az utolsó Dokken-lemez, akkor ennél szebb befejezést ki sem találhatott volna a legendás frontember.

Ezen aktuálisabb szerzeményekkel szemben a régisulisan riffelő Gypsy fogantatását a Broken Bones idejére saccolom, annál is inkább, mert a gitártémák erről árulkodnak: Levin akkoriban borult bele annyira a Sustainerrel szerelt hangszerekbe, mint Micimackó a mézesbödönbe. Szintén akkorra tehető az Is It Me Or You? kissé ősrockos felfogású témájának születése, akárcsak a többinél dúsabban vokálozott, keleties lüktetésű Saving Grace létrejötte. Stílusát tekintve mindkét szám a Long Way Home/Hell To Pay-korszak felé húz, és itt jegyezném meg, hogy az ottani harmóniagazdagság pont erre a korongra fért volna rá leginkább: igazság szerint nem is nagyon értem, Don miért nem állított csatasorba pár jó torkú kollégát, hogy olyasmi többszólamú vokálokkal javítsa fel az összképet, mint amilyeneket Jeff Pilsonnal, Mick Brownnal, majd Kelly Keelinggel és Jeff Scott Sotóval énekelt össze egykoron. Így sincs gond a dalokkal, de azzal a felfogással talán még többet is ki lehetett volna hozni belőlük. A korong másik csúcspontja, a sajátos dokkenes melankóliát tartogató Just Like A Rose talán még régebbre datálható, mint az imént említettek. Ezt a himnikusan megfogalmazott tételt karakterességéből és felejthetetlen melódiáiból fakadóan simán oda lehet – mit lehet: kell – tenni a Levin-periódus legjobbjai közé. A menthetetlenül romantikus lelkületű Dokken persze nem kizárólag ebben a power-lírai elemekkel fűszerezett középtempós rockerben érzékenyült el, hanem a két tipikusnak mondható balladában is, melyek közül az emelkedett hangulatú I'll Never Give Up az érdekesebb, bár az I Remembernek is megvan a maga bája, pedig ilyen címmel már volt dal a Lightning Strikes Againen is. Előbbiben remekül érvényesül a korosodó Don nazális hangszíne, utóbbiban viszont küszködik rendesen, de az eltéveszthetetlen akkordbontogatással megtámogatva ezen a hiányosságon is túl lehet lépni.

A következő nagyon beszédes jellemvonás az album egészét illetően a hangszerelés és a hangzás: Don olyan kivételes képességű zeneszerző, szövegíró és producer, hogy a legegyszerűbb akusztikus dalocskát is képes felruházni a csak őt láttató, ihletett jellemvonásokkal, amelyek messze túlmutatnak azokon az előregyártott paneleken, amikből a fiatal követők java építkezik. A régivágású hangzás is a korong olyan erénye, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni: Kevin Shirley keveréséből ordít, hogy ez a lemez nem valaki nappalijában készült filléres költségvetéssel, hanem igazi stúdióban, rendes büdzséből. Akár a CD-t, akár az LP-t forgatod meg egy komoly hi-fiben, az eredmény minden igényt kielégít. Van tere a hangszereknek, és a dobsoundot sem az a plugin generálta, amit boldog-boldogtalan előszeretettel használ mostanában.

Az ezzel szinte egyszerre kijött új Lynch Mob-album kapcsán azt írtam, hogy jól zárja le a történetet. Nos, ez hatványozottan igaz a Heaven Comes Downra. Ez egy tisztességben megőszült lemez, amelynek befejező tétele, a már taglalt Santa Fe előrevetíti a tényt, hogy itt lehet a vége. Tudni kell időben kiszállni, Don pedig véleményem szerint van annyira okos, hogy ezzel tisztában legyen.