Shock!

Mivel az újdonás Domain motyeszhez nem érkezett egy betűnyi tájékoztató sem, saját korábbi írásomat, illetve a netet böngészgettem keresztül-kasul, hogy fogódzót találjak a germán srácokhoz. A címszavak annak idején az alábbiak voltak: fantasy világ, klasszikus metal dallamok - kissé eklektikus összkép.

Ami a Stardawn albumot illeti, alapos gáztaposással nyitnak a fiúk. Az All in the Name of Fire úgy pörög fel egy pillanat alatt, mint egy veszett búgócsiga. A Temple of the Earth már mérsékeltebb tempójú nóta, amelynek refrénjében zengedező kórusokat kapunk ajándékba, valamint kétfelől támadó gityóvirgát. A megtévesztő líraisággal indító Don't Pay the Ferryman olyan dal, ami nagyon hercigül ki lett találva. Ez alapvetően nem a srácok érdeme, hisz egy Chris de Burgh feldolgozásról van szó, azonban a fémesített verziót nagyszerűre sikerült kikalapálniuk. Elsőre ható fajta, amelynek hallatán azonnal felpattan a szem és nekilódul a pulzus. A vérbőn túró húrosok nagyszerűen ellenpontozzák a zongorajátékot, a csöppnyi szimfonikus behatás csak emeli a hangulati görbét, a melódia pedig könnyedén ragad magával.

Az album balladája a zongorakísérettel előadott I Ain't No Hero, ami ugyancsak egy jól sikerült darab, hisz a mérsékelten szőrös torkú Carsten Lizard Schulz énekel olyan jól, hogy keménykedő háttérmuzsika nélkül is elszórakoztasson minket pár perc erejéig. Rákkenrollosabb húrokat penget, mindazonáltal visszahozza a duhaj hangulatot a Headfirst into Desaster. A szépre keresztelt Crystal Stone Island újfent egy magas fordulatszámon loholó etűd, fülbekúszó dallammal, bősz gityóbűvöléssel. Lágyabb, Hammond-zöngékkel ékített a Help me through the Storm, de nem illeszteném a ballada-kategóriába. Csaknem tíz percesre nyúlik a címadó Stardawn, ami kismiskának tekinthető a 25 percesre komponált, hét fejezetből álló Shadowhall eposzhoz képest. Eme giga-mű egy vámpírklán történetét meséli el az arra kíváncsi hallgatóságnak. A összefolyó tételek gördülékenyen haladnak, a színpadiasan drámázós részek pedig (amelyektől titkon tart az ember ilyen hosszú mesketék esetén) szerencsésen kimaradtak. Tempók, hangulatok, színek váltakoznak mindvégig, kellemdús véges-végtelenségükben. Döfi kis vérszopó história!

Szórakoztató, kellőképp melodikus, ugyanakkor erőteljesen megszólaló album a Stardawn. A míves, űrhajós-piramisos borítót látva pedig Kai Hansen csibesárgán irigykedhet. Áh, igen! Az emitt-amott előkéredzkedő sikolykákat ezúttal is gondosan alákeverték. Alig észrevehetőek. Dánke sőn!