Rob Rockra nem nagyon lehet ráfogni, hogy ül a babérjain és malmozik. Jorn Lande-szerű pörgés nem jellemző ugyan rá, de azért nem kellett, és a jövőben sem kell nélkülöznünk heroikus dallamait. Volt ugye egy negyedik szólóalbum tavaly (sajnos még nem jutottam el oda, hogy meghallgassam), a Fires Of Babylon projekt veterán amerikai muzsikusokkal (ld. releváns cikk), ismét az ő hangjával készül a következő Impellitteri lemez és most itt van ez az anyag, amely különleges fontossággal bírhat Rob számára.
A Sons Of Thunder ugyanis csaknem két évtized után szolgáltat igazságot egy olyan projekt számára, amely jobb sorsra lett volna érdemes, de valamiért a metal aranykorban sem jött össze a nagy kiugrás. Miről is szól a történet? 1987-ben megjelent a M.A.R.S. (MacAlpine-Aldridge-Rock-Sarzo) Project: Driver című lemeze, amelyen a 4 fazon valami elképesztően zseniálisat alkotott: bár az album CD-változata rendkívül halkan szól, olyan erő és energia feszíti harmincegynéhány percét, hogy szinte szétrobbannak a hangfalak, akárhányszor teszem is be. Valamit ott nagyon elcsípett a brigád, bár könnyen lehet, hogy menedzseri agyszülemény volt a szupergrupp létrehozása. Ami Robot illeti, az ő tulajdonképpeni bemutatkozása (az azonos évben megjelent első Impellitteri EP-t leszámítva – bár nem tudom, melyik volt előbb) ez a lemez volt és míg a többiek a lemez lefutása után szétszéledtek, az ő lelkesedése nem hagyott alább.
A Driver zenekart is ezért alakította Roy Z-vel, a név tehát nem véletlenül hasonló hangzású: ez lett volna a folytatás. Sajnos azonban mégsem úgy alakultak a dolgok, ahogy a páros szerette volna (egy ötszámos EP készült mindössze) – ahogy az közismert, mindketten szép karriert futottak be és később útjaik újra keresztezték is egymást Rob szólólemezei kapcsán, de „intézetbe adott" közös szerelemgyerekükkel egészen mostanáig nem tudtak foglalkozni.
Mindkét R-nek nagy rajongója vagyok, de meg kell mondjam, amikor beszereztem az eredeti, 1990-es Driver anyagot, nem különösebben voltam tőle elájulva, nem is nagyon hallgattam aztán. Talán azért, mert Roy és Rob későbbi munkássága (és a M.A.R.S. lemez) ismeretében súlyosabb muzsikára számítottam. A Driver öt dala azonban inkább hard rock vagy a max. a nagyon dallamos heavy metal kategóriába volt sorolható, kellemes zenének tűnt, de különösebb csúcspontok nélkül. Mindenesetre kíváncsi voltam arra, hogyan szólnak majd azok a dalok mai hangzással és hogy milyen új nótákat hoz össze a két régi barát és zenésztárs. Nos, 2008-ra sem lett a Driverből power metal, de tény, hogy a mai sound azért húzósabbá tette a zenét – nyilván nem olyan harapós a megszólalás, mint az Accident Of Birth-ön, a Resurrectionön vagy Rob első szólólemezén, de a mai követelményeknek minden tekintetben megfelel. Roy is el-elsütöget egy-egy rá jellemző neoklasszikus futamot és hát gitározása is felettébb ízes.
A 12 szerzemény közül sokan ismerhetik az I'm A Warriort, amelyet Rob átvitt Impellitterihez is és ott lett népszerű sláger (és Rob is feldolgozta második albumán); még többen ismerik és szeretik azonban azt a hangulatos lírait, amely Bruce Dickinson által kelt új életre. Bizony, a Change Of Heart nem csak egy címbeli egyezés, Roy egy ős-Driver nótát is odaadott Bruce-nak a Balls To Picasso lemezhez. Eddig is sejthető volt, mennyit köszönhet Dickinson Roy Z-nek, de ezek után már szinte biztos: szólókarrierjét tekintve szinte mindent! Hozzáteszem, a dickinsonos változat jobban tetszik továbbra is, de egy jó dal szinte bármilyen köntösben jó marad.
Terveik megvalósításában sokat látott veteránok segítették hőseinket: Reynold Carlson személyében az eredeti Driver dobos is csatlakozott a projekthez (Robnál is játszott később); a basszer Aaron Samson korábban George Lynch, Rowan Robertson (ő még él?!) és John 5 csapatában nyomult; Ed Roth billentyűssel pedig az Impellitteriben nyomult együtt Rock mester (a fickót Fates Warning rajongók a Pleasant Shade Of Gray koncertvideóról ismerhetik). És bár esélytelennek tartom, hogy bármiféle élő fellépésen valaha megnézhetnénk a Drivert (Roy vélhetőleg még a fesztiválozáshoz is túl elfoglalt), azért remélem, Rob Rock repertoárjában fel-felbukkan majd a címadó tétel (na, ez mondjuk egy gyors, húzós metal); a Stryperre emlékeztető, himnikus Never Give Up vagy éppen a hajbanda-korszak keményebb bandáit idéző Tears That I Cry. Ez megint egy olyan reunion, aminek tényleg van értelme – biztos vagyok benne, hogy a mai lehetőségekkel nemcsak azokhoz jut majd el a Driver zenéje, akiknek anno szánták, hanem sokkal több potenciális érdeklődőhöz.
