Shock!

Gyanakvók számára előrebocsátom: a banda semmilyen ponton sem kapcsolódik a Dungeons and Dragons című filmborzalomhoz. És még valami: a ritka randa borító senkit se ijesszen túl messzire a bolt polcától, ha egyszer meglátja ezt az albumot! A belbecs fontosabb...

Néhány érdekesség: a srácok ölég messziről érkeztek, egyenest Kenguruföldről, mesterségük címere pedig minőségi power speed metal. A Dungeon nem kezdő banda, ez immáron harmadik CD-jük, élőben pedig játszottak már Malmsteen, az Edguy, valamint a Nevermore társaságában. (Ezek közül csak Dane-ék nem illenek a sorba zeneileg.)

Röpke bevezetés után máris a lovak közé csördítenek és a hét perces címadó nótával indítanak. Erőtől duzzadó, dinamikus támadással kezdődik az album s ez lesz jellemző az anyag egészére.

A dalnok Lord Timet néhányan úgy jellemzik, mint Koalaföld válaszát Kai Hansenre - ami azért érdekes, mert a két hangnak vajmi kevés köze van egymáshoz. Még a zene iránt érzéketlen, fafülű hallgatóság sem tévesztené össze őket. Timnek ugyanis kellemesen sima, közép-felsőfekvésű orgánuma van, hangszíne pedig teljesen más, mint egykor tökfejű barátunké. Már az első percekben feltűnik Steve Moore dobos élvezetes, színes játéka, aki mindvégig izmait nem kímélve püföli a bőröket.

A Netherlife hűen követi elődjét, mind hosszában, mind dús, energikus hangzásvilágában. Kellemes dallamok, tömény riffek, pörgő kétlábgépek. Akadnak persze rövidebb lélegzetvételű nóták is (Insanity's Fall, The Other Side, Stormchaser, stb.) Ezekre jellemző a közép-gyors-lassabb tempók gyakori váltakozása, Tim kellemes zengedezése, valamint a kórusok kísérete, mely ezúttal nem az ENSZ-tagországok népeinek felpuffasztott, együttes bömbölését jelenti, hanem a hihető, földönjáró fajtát. A Stormchaser amúgy egy irtó dögös speed felbuzdulás, igazi hajlóba. A Lost in the Light az album leghosszabb tétele (7:37), király melódiával, kötelezően sokszínű felépítéssel - nem gyenge darab. Az elkerülhetetlen ballada Life is Black álnéven köszön ránk akusztikus gitárral, lágyan simogató dallammal, majd méltóságteljes szólóvá duzzad. A hathúros gyönyörűen sírja végig az instrumentális nótát - szőrtüsző borzolás elkerülhetetlen. E gyengéd pillanatokat ellenpontozza a Traumatised vadorzó, elvadult teperése és elvetemült, károgó-rikoltozó (!) dörgedelme, amely jelzi: több is rejlik itt a tarsolyban, mint azt sejtenénk 45-50 percnyi lelkes hallgatózás után.

Az album egy jól eldugott bónusz tétellel ér véget - és ez az a pont, ahol lezuhant az állam, az összes hajhagymám az égnek meredt és alig hittem a füleimnek. Talán üdvösebb lenne titokban tartani a meglepetést, így nem lőném ki a nyuszit a cilinderből... No mindegy. Szóval a Queen of the Reich van ott, bizony - de mintha fatális tévedés történt volna és pár részeg lemezgyári alkalmazott összeolvasztott volna valamit az alkímia bűzös tégelyeiben. Ez a Queen of the Reich ugyanis az eredeti. Vagy csak majdnem?... No ez az, amit nem árt mindenkinek a saját cimpáival megkagylóznia. Félelmetes, komolyan. Még hogy Hansen! Hisz ez a gyerek kiköpött Tate is tud lenni, ha akar! Vagy ha mégsem, hát nagyon részegek voltak a melósok, haha!

A változatos, élvezetes dalok amolyan "mesélő" stílusúak, nem csupa egy kaptafára készült döngetés és sikamika. Ajánlom a dallamos, de tömény, bikaerős power híveinek. Csak így tovább odaát, a planéta túlfelén! Mert ez nagyon ott van...