Shock!

A Lord Tim által irányított csapat oly szorgos, akár a hangyák kiscserkész alakulata. Egymás után köpdösik ki magukból az albumokat, csak győzzük számon tartani és hallgatni őket! (Igaz ugyan, hogy ez az anyag egy korábbi időpontban már napvilágot látott, ám mivel nagyjából-egészéből az egészet újra átgyúrták, valamint hozzá is toldottak némi bónusz-cuccot, akár újdonságként is kezelhető.)

Ahányszor Dungeon cucc kerül a kezembe, már-már rituális jelleggel megjegyzem: ők azok, akik annak idején olyan tökös Queen of the Reich feldolgozást ütöttek össze, hogy azon garantáltan lehetett szájtátani.

A távoli Ausztrália fiai nem csupán termékenyek, de a kellő mennyiségű dögöt is képesek biztosítani minden egyes albumukhoz. Ezúttal - az intrót leszámítva - tíz nótát pakoltak a lemezre, melynek a címe nem sikerült ugyan túl eredetire, de ez még senkinek se vegye el a kedvét a kíváncsiskodástól. A többnyire tempós, erőteljes, európai-jellegű powerben nyomuló banda ezúttal is odateszi magát. Rövid bevezetőt követően tüstént a címadó nóta dörren ránk. Lord Tim továbbra is kitartóan ostromolja a magas fekvésű tartományokat, miközben feszt pörög a kétlábgép, csörög a bőgő, tarolnak a gitárok, és a háttérben zengedeznek a kötelező vokálok. A Paradise bőszen löki tovább a szekeret sebes szólójával, első hallásra is könnyedén emészthető refrénjével. Továbbra is fenntartom, hogy Tim alapvetően nem sokban hajaz Hansenre (ugyanis hozzá szokták hasonlítani), de bizonyos sikolyai mégis emlékeztetnek a Mester hisztérikusabb megnyilvánulásaira.

Miután a No Way Out letépte a gombokat a kabátunkról, a hajszállal szolidabb Wake Up köszön ránk. Ebben még leállós részt is találunk, ami nem túl gyakori a teperős Dungeon nóták esetében. A srácok feltehetően itt rehabilitálják magukat az első négy dalban elszenvedett amortizáció után. Elszántan trappol velünk harcba a klasszikus hangvételű, ököllengetős Fight. A Severed Ties behúzza a kéziféket és leszelidül. Szép dallammal és kórussal ellátott ballada.

Ébresztő gyanánt ezerrel felpörög és simára gyalulja az agyunkat a Time to Die. A srácoknak valami nyomásuk lehet ezzel a témával, mert rögvest eztán az I Am Death kérdést teszik fel nekünk. Én vagyok a halál? Halál tudja! Ha egy derűs napon azon kapom magam, hogy fekete csuklyában, kezemben kaszával jövök-megyek és mindenki sikítva menekül előlem - leszámítva Alexit és a Bodomot -, bizonnyal eltűnődöm majd a dolgon. A nóta illő módon szigorúbb és sötétebb hangulatú társainál, de azért senki se gondolja, hogy hirtelen death metalt kezdtek nyomatni a fiúk.

A Judgment Day ismét elkoptatott cím, ám a szerzemény ettől még működik. Lassú indítás után a megszokott, hajhullató tempó-mizériát kapjuk az arcunkba. Nagyobb lélegzetű, mesélős, nagyrészt középtempóban zakatoló művet tartogattak nekünk a végére. A Huma Legendája című szerzemény számomra kissé monoton - egészen odáig, ahol végre beindul és erőre kap.

A Dungeon nem szolgál sok újdonsággal, ám amit eddig megszoktunk tőlük, azt derekasan biztosítják ezúttal is. A power-hívők nyugvást bízhatnak a koalás srácok teljesítményében.