Shock!

Vagy húsz-harminc éve volt divat az a szöveg, hogy az új lemezünk az eddigi legjobbunk, szentül hiszem, hogy ez a legérettebb munkánk. Aztán érkezett a kemény részek még keményebbek, a dallamosak még dallamosabbak, manapság pedig leginkább az megy, hogy a zenénk egyszerre kemény és dallamos. Alighanem a svéd Dynazty is ezen szlogen mentén áll neki újabb és újabb anyagainak.

Rögtön az elején szeretnék egyértelműen fogalmazni, egyúttal kerülni a sejtetésnek még a látszatát is, hogy aki nem kíváncsi az egyszerre kemény és dallamos zenére, ezzel párhuzamosan az erről szóló ismertetőre, az nyugodtan hajtson a következő cikkre: a The Dark Delight egy dallamos, ugyanakkor keménykötésű metállemez, amely kiváló alapként szolgál az olyan ismertetők megírásához, amelyhez az embernek annyira van kedve, mint Szentpéteri Csillának egy AWS-koncerthez. Miért? Mert ez egy körzővel, vonalzóval megrajzolt, jól megtervezett s kivitelezett, egyúttal halál unalmas album, amely remekül leképezi a korszerű stúdiótechnikai és alkotói trendeket a rockzenében.

Annak idején, mikor ez a csapat nekilendült a színpadoknak, és 2009-ben kidobták a Bring The Thunder albumukat, a közönség egy amerikaias, '90-es évek legelejét megidéző csapatot hallhatott, amely zenéjében felvonultatta a Skid Row, a Babylon A.D. és még néhány másod-harmadvonalas Sunset Strip-kompánia képviselte jegyeket. Na már most, nem ezért voltak rokonszenvesek, hanem mert őszintén tolták ezt az örökséget, jól játszottak, rejlett bennük némi karcosság. Megértem, hogy az efféle muzsikával messzire már nem lehet jutni, se rádiók, se a közönség nem kíváncsi már az ilyesmire kereskedelmi összefüggésekben. Értsd: nem lehet pénzt keresni vele. Aztán hogy ezért, vagy úgymond művészi fejlődés miatt, de a könnyed hard rock fokozatosan kikopott a stílusjegyek közül, ezzel párhuzamosan a szikár riffek, a metálos pátosz erősödött, és a harmadik, Sultans Of Sin lemezen már egy klasszikusabb, ívesebb dallamvilágú Dynazty szólt a lejátszóból. Ezt követően viszont, az öt évvel a debüt után megjelenő Renatus már azt a stílust hozta, amelybe azóta szépen beálltak, ahol az alapokban a lábdob-ritmusgitár helyenként monoton módon döngöl, a billentyű neoklasszikus színeket épít a zenébe, Nils Molin énekes pedig himnusz-szerű refréneket hoz a dalokba. Természetesen lehet vitatkozni vele, de amint ezeket a sorokat írtam, mentek a diszkográfia dalai sorjában, és mintha ugyanazokat hallgattam volna végtelenítve a 2014 utáni időszakból.

A The Dark Delight előzeteseként kipattintott Presence Of Mind pontosan ezt a vonalat viszi tovább. Mint ahogy az egész albumon, a hangzás természetesen hibátlan abban az értelemben, hogy érthető benne minden hangszer, jólfésültek a ritmusok, pontos benne minden és mindenki, egy fals felhang sincs sehol, Mikael Lavér és Love Magnusson remekül gitározik, szólóik jól kanyarodnak a dalok ívébe, kiszerkesztve minden taktus... Aztán valahogy mégse kap belém az egész. A második, videóval bemutatott dal, a Heartless Madness még úgy-ahogy meg is maradt bennem, jó kis refrént kerekítettek neki, amolyan furcsa keveréke lett egy pofásabb popdalnak és egy hősmetálos indulónak, de működik így is. Viszont a folytatás, azaz a még tavasszal kidobott teljes album már egyáltalán nem vett le a lábamról. Tényleg, talán a nyerseség, a kóc, a vagányság hiányzik a csapatból, mert zeneileg minden adott jól hallhatóan, ugyanakkor a paneles gondolkodás nagyon masszívan jelen van elejétől a végéig. Fogalmazhatok úgy is, a bevált recept szerint főznek, hát na, az AC/DC három akkordja is működik negyven éve. De micsoda különbség a kétféle kivitelezés!

Pár szó a felbukkanó motívumokról: itt-ott kihallom a csapatból a Nightwish slágeres vonásait, a The Black mondjuk olyasmi, mintha az Amaranth egy merész átfogalmazása lenne némi tanult szenvedéllyel. Mókás, mert a From Sound To Silence meg a Battle Beastet idézi, a legutóbbi lemez címadójának refrénjét, de azért ebben van némi divatos hörgés is, épp csak a blastbeat hiányzik a korszerűséghez. Molin éneke is megoperásodott az évek során, jóval színpadiasabban énekel, mint a bemutatkozó időkben. A visszafogottabb, de bőven power-balladai jegyeket viselő Hologramben domborítja ezt a vonását, és talán itt van leginkább helye, semmint a szokásosan döngölős alapú, arra klasszikus zenei motívumot építő Waterfallban, ami egyszerűen már giccses is. És hogy a középkor világa máshol is megjelenjen, a The Man And The Elements is hoz némi skót/kelta hangulatú melódiákat. Színes kötény, csillagszóró, talán még ez hiányzik ide.

Oké, ezt a zenekart igazából szeretni kéne, biztos, hogy sokan így is tesznek, és csak engem tart vissza a műviség ettől. Helyes srácok, jó zenészek, van bennük dinamika, de az eredetiség és a szenvedély kevés. Kár, többre lennének hivatottak. Hátha a következő dobásuk több érdekességet fog hordozni, de hát 2020-ban ez a lemez olyan volt, mint maga az egész esztendő.