Shock!

Emlékszem, amikor 2007-ben egy barátom nagy lelkendezve adta kölcsön a soknemzetiségű, melodikus metalban utazó Eden's Curse debüt CD-jét, valahogy nem kapott el a gépszíj, hiába hallottam-olvastam sok szépet és jót a csapatról mindenfelé. Valószínűleg az akkori nagy dömpingben csúszott el mellettem a lemez, vagy egyszerűen csak nem voltam hozzá hangulatban, ki tudja. Nálam az egy évvel későbbi folytatás – The Second Coming – kapcsán esett aztán le a tantusz, az az anyag nagyon megtalált, a mai napig is jobban kedvelem elődjénél, ami azért szintén közelebb került végül hozzám, mint az első találkozáskor. Végtelenül dallamos, ugyanakkor húzós, lendületes zenét rejt az a korong, tele jobbnál jobb hard rock/melodikus metal dalokkal, életigenlő szövegekkel, üdítően pozitív kisugárzással.

Egyébként továbbra is az amerikai Michael Eden énekes, a skót Paul Logue basszer és a német Torsten Koehne gitáros adják a 2006-ban alakult csapat magját, akik mögött az angol Pete Newdeck püföli a bőröket. A Trinity című harmadik albumhoz érkezett aztán az olasz Alessandro Del Vecchio billentyűs, aki az első két lemezen brillírozó német Ferdy Doernberget váltotta le. Jól klimpírozik a jobbára szimfonikusabb hatású hangzásokkal dolgozó új arc, szó se róla, technikailag nem is tudnék belekötni, de a magam részéről Ferdy organikusabb hangszíneit, tónusait valahogy jobban kedveltem. Ez persze leginkább ízlés kérdése, tudom.

A Trinitas Sanctus intrót követő lendületes Trinity / Saints Of Tomorrow kettős még inkább a második album világára hajaz, míg a kimértebb tempójú, de refrénjében igen erős No Holy Man és a Guardian Angel ballada már egy visszafogottabb, szellősebb vonalat hoznak. Utóbbi dal egyébként talán a csapat eddigi leggyengébbje, sajnos nem sikerült vele túllépni a '80-as évek lírai AOR közhelyein, sem zenei, sem pedig szövegi szempontból. Innentől szerencsére aztán már helyrebillennek a dolgok, a tempós Can't Fool The Devil például teljesen okés (és nagyon jól esik benne a bilentyű hammondos hangszíne), akárcsak a Whitesnake-től kölcsönvett riffel (Bad Boys) indító Dare To Be Different. A lemez legkeményebb tétele a priestes riffeket is felvonultató Black Widow: úgymond ez A Metal Nóta a lemezen, nyilván nem véletlen, hogy ezt erősíti a refréneknél a Helloween-torok Andi Deris is karcosra vett, hasító hangjával. És ha már vendégek: míg korábban olyan illusztris figurák „kollaboráltak" a banda albumain, mint Doogie White, Tony Harnell vagy Pamela Moore, addig most Andi mellett James LaBrie a másik illusztris „külsős" húzónév. Ő egyébként tényleg szívesen vehetett részt a produkcióban, mert legalább három vagy négy dalban megszólal, hol csak a háttérvokálokban segédkezve, hol pedig önállóan énekelve egy-egy sort vagy refrénrészletet.

Személy szerinti két kedvencem a korong második felén kapott helyet: a balladisztikus felvezetés után komorabb hatású középtempóba forduló Children Of The Tide nagyon tetszik, akárcsak a keleties dallamokkal jócskán nyakon öntött, misztikus hangulatú Jerusalem Sleeps, ami valahol még a Tony Martin-féle Black Sabbath Tyr albumát is eszembe juttatja. A már említett Guardian Angel mellett még a Rivers Of Destiny képez relatíve szürkébb, jellegtelenebb foltot a dalcsokorban, a végére pakolt Dio feldolgozás (Rock'N'Roll Children) meg szép gesztus ugyan, és jól is szól, de hozzátenni az eredetihez semmit sem sikerült – nem mintha ez lehetséges volna egyáltalán.

A bónuszokkal – napjaink „jó" szokásához híven – alaposan elszórakozott a kiadó: Amerika és Európa egy-egy saját dalt (Never The Sinner, illetve We Climb) kap, míg a japánoknak a Guardian Angel akusztikus újragondolása, valamint egy Dokken átirat (Unchain The Night) jut. A megszállott gyűjtőknek tehát feladták a leckét már megint.

Pár kisebb üresjárattól eltekintve egy korrekt, változatos, magát jól hallgattató anyagot pakolt össze a dallamfanatikus nemzetközi brigád, panaszra igazán nem lehet oka az irányzat kedvelőinek. Ha bírod a banda első két lemezét, netán a svéd Narnia vagy a brit Balance Of Power munkásságát (de említhetném a pécsi Perfect Symmetry Szabad akarat című kiváló, helyenként egészen rokon megközelítésű második albumát is), nagyot nem tévedhetsz velük. Kérdés, hogy élőben is tudják-e hozni a lemezes színvonalat – igen jó lenne erre egy koncertjükön kapni választ hamarosan.