Vaskos fekete gyertya ég az éjsötét semmi közepén, fényében különös, a '60-as évek végének, '70-es évek elejének különféle narkotikumokkal átitatott, pszichedelikus világát idéző betűkkel fehérlik elénk: Electric Wizard - Black Masses. Ez a borító tökéletesen hűen mutatja meg, miről is fog szólni a lemez, de még inkább az Electric Wizard egész jelensége.
Mert igazából nem is egy zenekar ők, sokkal inkább egy jelenés, egy végletekig romlott, sátánista doom szörnyszülött, amelynek torz létében az okkultizmusnál talán csak egy dolog jelent meghatározóbb dolgot: a drogok. Leginkább a fű és a hasis, de voltaképp minden jöhet, és korongjaik nem jelentenek mást, mint a bódult tudatállapotban átélt víziók, látomások, rémálmok tömegének a hallgatóra zúdítását. Hogy aztán ő sem menekülhessen hatásuk alól soha többé.
A Wizard bizonyos körökben kultikus tiszteletnek örvendő zenekar (szerény személyem is ezen körök halmazába tartozna), és nem is nagyon kell mást tennünk, mint meghallgatnunk a Black Mass című nyitónótát, hogy megértsük, miért. Egy szörnyeteg kel életre szemeink előtt, hihetetlenül koszos, torz és hipnotikus hangzással, a lassan őrlő, hamisítatlan Jus Oborn-féle riff pedig egyszerűen mindent maga alá temet. Komolyan mondom, akinek nem futkározik a hátán a hideg ettől a hat perces muzikális fekete misétől, azzal nincs minden rendben. Sokan mondják - és egyet is kell, hogy értsek e megállapítással - miszerint az alapítók közül mára hírmondónak maradt Oborn és kompániája olyan módon játssza ezt a zenét, ahogy manapság nem túl sokan, de még annál is ritkábban, és hogy náluk hívebben senki sem őrzi az első Black Sabbath lemez éjfekete hangulatát.
A kettes Venus In Furs (természetesen köze sincs a hírhedt Velvet Underground dalhoz) egy fokkal könnyedebb – ha nem röhögnék a szón már gépelés közben is, azt írhatnám: slágeresebb – hallgatnivalót rejt, bár itt előjön egy másik dolog, ami abszolút jellemző EW-vonás. Jus koma éneke olyan szinten van megeffektezve, helyenként széttorzítva, hogy azt klasszikus értelemben véve néhol már nehéz éneknek hívni, inkább a sejtelmes-riasztó hangulat fokozása a célja. A főnök monoton, túlzott variálásoktól tartózkodó kántálása egyébként sem túlzottan hallgatóbarát, így viszont még annyira sem az, viszont frankón kiemeli a hangszerkezelés, és a felvétel jóval autentikusabb (állítólag 100%-osan az) megközelítését. A Varázsló mindig is adott arra, hogy özönvíz előtti kütyüket használjon, amitől helyenként úgy recseg-ropog az egész tákolmány, mintha bármely pillanatban a fejünkre omolhatna. De nem fog.
Majd' minden egyes számot rövidebb-hosszabb felvezetés előz meg, amik természetesen egytől-egyik csak úgy okádják magukból a B-kategóriás horror filmek fülledt hangulatát, ebben pedig különösen erős az elsőként nyolc perc fölé merészkedő The Nightchild. (Electric Wizard tudoroknak persze nem lehet meglepetés, hogy most sem a rövid fogalmazásmód dominál: minden tétel hat perc felett van, de találunk tíz perces szösszenetet is.) Elég paranoiás egy darab ez is, nem valami könnyű hallgatnivaló, de hát kevesen fognak rádiós slágerek után sírni egy EW lemezen. A Patterns Of Evil megint effektes énekkel operál, az előző darab után szinte már groove-os tétel, amiben érdemes kiemelni, hogy Shaun Rutter dobos milyen jól összeszokott páros benyomását kelti a selymes nevű (és tetovált arcú) Tas Danazoglou bőgőssel, pedig ez utóbbi harcos már csak a legutóbbi, 2007-es Witchcult Todayt követően csatlakozott a hadhoz. A dalnak egyébként igencsak tetszetős a szólója is.
A lemez közepén elterpeszkedő Satyr IX igazi mocsári bestia, sludge riffek tömkelege úszik-örvénylik át lassan egymásba, miközben Oborn magas éneke pengeként mar a húsunkba. A végére persze teljesen magukba borulnak, ahogy az már régi jó szokásuk - hát, szó se róla, nem kevés anyagot szívhatott a brigád hetedik lemezük készítése közben sem, az egyszer tuti! A Turn Off Your Mind megint olyasmi, mint a kettővel korábbi tétel volt, húzós tempó, pontos összjáték, viszont elég idegtépő ének jellemzi, a középrésznél pedig valószínűleg tényleg eldobjuk az agyunkat, a címben foglaltaknak megfelelően. Nekem itt már túlontúl éles volt az összhangzás, viszont a rá következő Scorpio Curse maga a megtestesült pszichedelikus doom mennyország hét és fél percbe zárva. Már egészen komolyan fontolóra vettem a maximális pontszám kiosztásának lehetőségét, és ebben csak egy dolog gátolt meg, a záró Crypt Of Drugula, ami egyszerűen nem tekinthető értékelhető dalnak. Sejtelmes-misztikus-horrofilmzenés-mennydörgéses-borzasztóan idegesítő katyvasz, világéletemben baromira utáltam az ilyet, ráadásul kilenc perces! Csak tudnám, hogy ha mind a mai napig ilyen számokat tudnak írni, akkor mi szükség egy ilyen szarságot lemezre venni? Ehh, ezért kötelező volt levonnom egy pontot!
Ennek ellenére a Varázsló továbbra sem nagyon tud tévedni, hetedik anyaguk közvetlenül két csúcsteljesítményük, a Come My Fanatics... és a Dopethrone mögé helyezendő, természetesen sokkal másmilyenebb, mint azok voltak, viszont még mindig birtokolják a tudást, mi csak keveseknek adatott meg: olyan hangulatot tudnak teremteni, amitől szó szerint kiráz minket a hideg, szinte félünk hallgatni! És még egy dolog, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül: a másodgityós Liz Buckingham (civilben a főnök asszonya, na persze) baromi jó nő! Ez pedig megint csak nem igazán megszokott dolog ebben a közegben.
