14 év és öt album, ez az angol Electric Wizard eddigi mérlege. Öt hibátlan album és egyfajta furcsa, szinte kultikus tisztelet az irányukban. Jómagam a '97-es Come My Fanatics-szel ismertem meg őket és azóta különleges helyet követeltek ki maguknak a szívemben. Változtak az idők során - ez természetes -, de még mindig remegve várok egy-egy új anyagot tőlük.
És most itt a Witchcult Today címre hallgató hatodik album, és azt tapasztalom, hogy már az első hallgatás heveny villázást és az értelmetlen „kult" szócska magam elé motyogását váltotta ki belőlem. Ezt a fajta doomot sokféleképpen lehet játszani, de meggyőződésem, hogy olyan hitelesen, mint ez a zenekar, nemigen játssza más, és ez így van jól.
Pályafutásuk, albumaik sokszor és sokféleképpen összekapcsolódtak a pszichedelizmussal a drogokkal, és nincs ez most sem másképp, valahogy maga a zene is tudatmódosító hatású. Ha hallgatom, ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy körülnézzek a rejtekhelyeimen, vajon a múltkori adagból van-e még annyi, hogy sodorjak egy spanglit. Hozzájárulnak mindehhez a pincébe lehangolt gitárok, a mocsár legmélyéről előhalászott mocskosabbnál is mocskosabb riffek, Jus Oborn fájdalmas, széteső éneke, ez az atomjaira szétcsúszott hatás, ami árad a zenéjükből. Ilyen alapállásban, ha az ember megérti, hogy nemcsak így is lehet, de így is kell ezt a zenét játszani, higgyétek el, könnyebb befogadni ezt a közel hatvan percet.
Az első, címadó dal mindjárt megmutatja, miről is szövegelek: gerjedő gitárok, egy hatalmas kezdőriff, ami aztán kis változtatásokkal végighömpölyög a dalon, a hangzáson pedig könnyen észrevehető, hogy volt értelme egy olyan stúdióban dolgozni, ahol a legújabb berendezés is akkor készült, mikor nemhogy ötlet nem voltam még, de apám is maximum az általános iskolában húzgálta a kiscsajok haját. Jus Oborn hangját úgy széteffektezték, mintha a szomszéd lakásból énekelne, a lassan lüktető gitártémák pedig ezzel egy olyan elegyet képeznek, hogy az valami döbbenetes. SÚLY, csak így, simán nagybetűkkel.
A Dunwich rövid dob intró és gitárgerjedés után egy olyan riffel folytatódik, amihez az agyam rögtön századeleji „B" kategóriás horrortörténeteket kapcsol, és ez nem lehet véletlen, a szöveg is századeleji téma, H. P. Lovecraftet (bár ő nem igazán „B" kategóriás) gondolom már az is ismeri, aki a csapatot nem. Tökéletesen eltalált tehát a hangulat és remek a témaválasztás, az egész elegy olyan súlyos, hogy szinte várom, mikor lapátol be a szájába valami másik dimenzióból érkezett, lázálmokból előlépett szörny.
A Satanic Rites Of Drugula gonosz, okkult hangulata is figyelemre méltó, zeneileg ugyan nem mutat sok újdonságot, hiszen ugyanaz igaz rá, mint az első két nótára, de az összhatás kicsit más. Tegyük hozzá, Jus Oborn nem egy hangszálakrobata, de itt egészen jól teljesít, és nem rossz a dal végén a fílinges, kicsit zajos gitárszóló sem.
A Raptus inkább csak egy rövid alig két perces átvezető, mint önálló dal, azonban a következő, The Chosen Few címre hallgató nóta megint visszatér a klasszikus Electric Wizard hagyományokhoz. Felesleges lenne kivesézni részletesen, kicsit a Come My Fanatics témáira emlékeztet, gerjedő, széttorzított, a pincébe lehangolt gitárok, elkínzott, fájdalmas énektémák és súly és megint csak súly.
Nem terveztem, hogy minden dalra kitérek itt, nem is érdemes, mert akkor mi marad nektek, de meg kell, hogy említsem még a lemezt záró Saturnine-t, ami abszolút a régi időket hozza vissza, 11 percen át hömpölygő mocsári szörny, ami ha még élsz, lenyel és meg is emészt mire véget ér a dal. Ez az Electric Wizard 2007-ben, olyan érzésem van, hogy ez a lemez egyfajta visszatérés a legsúlyosabb albumukhoz, az én szívemben is különleges helyet elfoglaló Come My Fanatics-hez, csak itt a hangzás azért jobbnak mondható.
Azt még érdemes megemlíteni, hogy az új felállás Jus feleségével Liz Buckinghammel a másik gitáron, Rob Al-Issával a basszusgitáron és a Justin Graves-t váltó Shaun Rutterrel a dobok mögött minden kétséget felülmúlóan az Electric Wizard eddigi legjobb felállása. Tökéletesen magukévá tették a hangulatot, az érzést és letettek egy olyan albumot az asztalra, amit valószínűleg még sokáig nem veszek ki a lejátszóból és az év végi TOP20-on minden bizonnyal igen előkelő helyet foglal majd el nálam. Aki a doomot szereti, ezt a lemezt semmiképpen ne hagyja ki, az év egyik csúcsteljesítménye.
