Shock!

„There's a place, where I am not alone / A place, where I will feel at home. / Breath of wind, here at the end, / We've come full circle, my friend.″

Alapjáraton eléggé viszolygok a posztumusz albumoktól. Még a legjobb szándék mellett is, van egyfajta hullarabló jellege a dolognak, és sokszor bizony ez a legjobb szándék is hiányzik. Szerencsére akadnak azért kivételek, mint például a tavaly augusztusban a koronavírus szövődményeibe 62 évesen belehalt Eric Wagner esetében is. Eric ugyanis nem a halál előszobájában kezdte írni első és egyben sajnos utolsó szólólemezének dalait, pláne nem valami korábban kikukázott-félbehagyott, majd mások által utólag befejezett hamisgyöngyökről van szó. Nem: Eric bizony hosszú évekig írta ide édesbús szövegeit, meg a rá jellemző módon hamisítatlan doom metalt jelentő zenét.

Nem tudom, mennyire érezhette útja végén, hogy sietnie kell, de az biztos, hogy itt bizony a nyolc tételnek kivétel nélkül mindegyike az elmúlásról, a búcsúról, mégis valami furcsa módon a pislákoló reményről is szól. Nem tragikus, csak drámai, nem gyászos, csak melankolikus, és nem öreg(es), csak sokat tapasztalt. Mindez persze a történtek fényében telik meg igazi tartalommal és jelentőséggel.

Ha szereted a doom zenét, ismered Eric Wagnert. És ha ismered, akkor szereted is Eric Wagnert. Mert esetében nehéz volt máshogy tenni: őserejű, azonnal felismerhető hangja, érzékeny, olykor lírába hajló dalszövegei, jellegzetes dallamvilága, de leginkább az a megfoghatatlan, örökké beszívott metálhippi fazonja összességében rendkívül szerethető figurává tette, és akkor még nem is beszéltünk tűzön-vízen át tartó állhatatosságáról. Eric soha nem akart mást játszani, mint ezt a fajta muzsikát, egy idő után kénytelen-kelletlen beletörődve abba is, hogy hiába a rengeteg, nála sokkal nagyobb sikereket elért muzsikus ajnározása, a kritikák fanfárja, ő bizony ezzel úgy igazából talán már soha nem fog nagy sikereket elérni. Nem baj, csinálta tovább, akkor is, amikor először, majd másodszor is kikerült a Trouble-ből. Előbb összehozta a Lidet, aztán a Blackfingert, majd a The Skullt is. Végül pedig megcsinálta az In The Lonely Light Of Mourningot, stílusosan lezárva vele egész életművét.

Mert a Mourning egyfajta pályaösszegző anyag, egységes, mégis próbál változatos lenni, még ha általában ugyanazokat a köröket is rójuk újra meg újra. Az idő telik, de nem múlik, miközben maga Wagner sem az elmúláshoz kerül közelebb, hanem a kiteljesedéshez. Már a nyitó Rest In Place is egészen megkapó a maga megnyugvást kereső soraival, a régi társ Ron Holzner fülbe ülő basszustémájával és egyre besúlyosodó zenéjével, ami igazán majd az elsőként megismerhetővé tett, tempósabb Maybe Tomorrow zakatolásában fog kiteljesedni. Az If You Lost It All később minimalista csellójátékra épülő, éjsötét doomballada, a Strain Theory keményebb csapás, a Walk With Me To The Sun különös szerelmesdala pedig a legjobb refrénnel bír az egész anyagról. A legnagyobb katarzist mégsem ezek, hanem a címadó jelenti, ami Wagner lényegében előre megírt ön-siratódala, hátborzongató hatást keltve, különösen, hogy ebben tolja a szólót az általam igencsak kedvelt Victor Griffin (Pentagram/Place Of Skulls) is. Tökéletes zárótétel lehetett volna belőle, bár megértem, hogy az alkotók inkább úgy döntöttek: ne ez a téli talaj fagyosságával bíró darab köszönjön el a hallgatótól, hanem inkább a lemez leggyorsabb tételét jelentő Wish You Well, ami igazából semmi extrát nem rejt, de legalább felpörget a szűk harminchét perces lemez végére.

Rendkívül nehéz pontozni egy ilyen anyagot, amiben jobbára egy halott ember prófétikus sorait hallhatjuk saját elmúlásáról, ugyanakkor meg könnyű is, mert nem igazán hiszem, hogy sok ennél felemelőbb lemezzel fogok találkozni idén. De nem is igen szeretnék.

„If you are in heaven... or in hell,
Either way, I wish you well."