Brazil ötösfogatról van szó, akik az ismertető szerint dallamos power metalt állítanak elő. A kilencvenes évek második felében alakultak és a tagok rém büszkék vallásos beállítottságukra. A The Gate immáron a harmadik albumuk. Nos, hangzása alapján akár az első is lehetne...
Újra és újra átolvasom mindazt, amiről az ismertető áradozik, mármint: ez egyszerre epikus és heavy, brilliáns és tehetséges, gyors és atmoszférikus, csodálatos hangszereléssel, és így tovább, vég nélkül. Sőt, a banda már a Rhapsody előtt is fellépett valahol, valamikor...
Hát izé. Lehet.
Ami a zenehallgatás elején mindeme mézesmázból valóban kiderül, az annyi, hogy Leandrónak, az énekesnek elég jó adottságai vannak. Afféle Fabiós hangfekvéssel rendelkezik. És nagyjából itt ki is merül mindaz, amit pozitívumként leírhatok. Nem elképzelhetetlen, hogy ezek a srácok valahol a háttérben jót akarnak művelni - ám erről egész idő alatt csupán sejtéseink lehetnek, ugyanis az egész córeszt úgy, ahogy van, teljesen agyonnyomja és tönkreteszi egy elmebajos, megalomán dobos! A tagok nevének felsorolásából persze eleve balsejtelmünk támadhat, hogy a dobos itt amolyan főmufti lehet. A fiúk helyében én azonnal meneszteném ezt az egoista majmot, mert azt a kevés értékelhetőt is teljesen taccsra vágja, amit szegény többiek összebütyköltek. Hogy miként? Először is, a hangzással. A pergő úgy kopog végig az egész albumon, mintha fakanállal vernénk egy bádogkannát. Dinamika sehol, hiába pittyeg bőszen a szinti, hiába darálnak a gitárok és áriázik bőszen a dalnok. A dobok úgy pörögnek, dübörögnek, zuhognak végig az albumon, mint egy megveszekedett légkalapács. Folyton olyan érzésem támad, mintha Banali mester épp most akarná szétzúzni a sokadik W.A.S.P. korong után e szerencsétlen brazilok munkáját is... Kegyetlen szar az egész sound.
Ilyeténképp elég értelmetlen a dalokat egyenként vizsgálni. Alapvetően tempós, melodikus - egy gitáros - zene, nincsenek benne figyelemfelkeltő témák, megoldások. Többnyire szpídes nóták sorjáznak elénk, de balladákkal sem fukarkodnak a fiúk, kettőt is átnyújtanak szeretettel (Living Word, Amazing Shepherd). A címadó The Gate akár még jó is lehetne - ha az a lehetne ott nem lenne. Az A Matter of Time pedig egész jó a maga nemében. Cseppnyit prog, de lendületes, érdekes dal. Itt - leszámítva az üresen kalapáló pergőt - még akár a többiek játékát is élvezhetjük és ez nem rossz élmény! Számomra a legjobb nóta az albumon. A befejezésként szolgáló Sea of Lights című gyors nóta valaha akár jó ötletként is felbukkanhatott a zeneszerző elméjében - s tán az is maradt mindaddig, míg jött a dobmester és szétpüfölte az egészet.
Voltaképp semmi extra, hacsak nem vesszük extraszámba a förtelmes, mindenre rátelepedő, mindent szétpasszírozó dobolást... És ha még ez sem lenne elég, kedves dobosunk, Danilo Lopes, még énekel is a frontember mellett. Miért ne? Ha több keze vagy lába lenne, valószínűleg még pikulázna, hárfázna és citerázna is egyszerre, hátha így valaki felfigyel végre rá!
Ezt sajna nem tudom kellőképp értékelni. A nóták halál egyformák, a tamok dübörgésétől pedig már jojóznak a szemeim. Egy megfelelően, arányosan kevert koncert valószínűleg többet elárulna a srácok valódi tudásáról. Addig is ments meg minket, uram, az Eterna kapujától!
