A német EverEve olyan csapat, melyet az első jelentkezésük óta figyelemmel kísérek, mi több: szívemen viselem sorsukat. Első három albumukra az volt a legjellemzőbb, hogy szinte semmi közös sem volt bennük, minden alkalommal meglepetéssel szolgáltak.
Személyes kedvencem a gyönyörű kiállítású, melankolikus Stormbirds lemez. Ez a második munkájuk, mely egyben az utolsó is, amit eredeti énekesükkel rögzítettek, aki ezután nagyon fiatalon öngyilkos lett. (A srácok ezúttal is megemlékeznek Tom Sedotschenkóról.)
Az "e-mania" kevésbé különbözik az előző albumtól, ezúttal kisebb volt a meglepetés - és nem is annyira kellemes. Vegyesek az érzéseim, miközben a dalokat hallgatom. A Regret című harmadik album nem volt az a bús-borongós hangulatú darab, amire akár a címe, akár a zenekar tagjainak aktuális érzelmei alkalmat adhattak volna, viszont elindította azt az elektronikusabb, tempósabb, modernebb hangvételű vonalat, melyet most az "e-mania" visz tovább.
Számomra meglehetősen végletes ez az anyag. Kétpólusú. A dalok vagy nagyon jók és fogósak vagy furán elszállósak - legalábbis első és második hallatra. Az előbbi csoportba tartozik rögtön az első, K.M. (most terrible god) címzetű dal. Lendületes, gótikus hatású dallamvilágba oltott cyber-feeling. A hangzás megfelel az előző album alapsoundjának, friss és erőteljes. (Ha valaki ismeri vagy emlékszik a banda House of the Rising Sun feldolgozására, akkor tudja, mire gondolok.) Hallgatás közben folyamatosan írom le benyomásaimat, így könnyen előfordulhat, hogy végül is agyba-főbe aprítják majd egymást az ellentétes megállapítások, de hát ez a kritika most a pillanat művészetét tükrözi! A Pilgrimage nóta is tetszetős, semmi kifogásom ellene, a The Flesh Divine viszont már egy lassúbb, málházósabb tétel - és jobb, mint amilyenre emlékeztem! (Na, máris kezdődik...) A Someday az elsőhöz hasonló, príma nóta. Telis-tele van elektronikus cuccokkal, de számomra mégsem ez dominál egyetlen dalban sem, hanem a gitárok és a nagyszerű dallamok. Vagyis a tipikus, összetéveszthetetlen EverEve hangulat. A This is not... már az elvontabb, ködfelhőben botorkáló oldalt képviseli, csakúgy, mint az ezt követő Suzanne, majd a Ligeia. Az ilyesfajta szerzemények következetesen végigkísérik mindahány albumukat s nem könnyű megbarátkozni velük.
A Demons már emészthetőbb falat, nem beszélve a See the Truth-ról, ami maga a fejrázásra késztető dallamhegy. Nyugis, barátságos arculatú a T.o O.ur D.enial és a Fade to Grey is. Ez utóbbi természetesen feldolgozás. Akik a nyolcvanas években hallgattak popzenét, azok fel fogják ismerni ezt a Visage nótát, noha az eredeti jobbára csak a refrénben köszön vissza ránk.
Az EverEve mindig is jól felismerhető, egyedi muzsikát produkált - tán ezért kedvelem őket különösképp, tán szomorú történetük miatt. Ami mindenképp fontos: az ő esetükben a cyber vagy elektronikus cucc nem azt jelenti, amit pl. a T.O.T. esetében. Ezt azért fontos kihangsúlyozni, mert sokan elrémülnek efféle szavak olvastán, ami pedig nagy kár, mert az EverEve metal banda. Az volt és ma is az. Nagyon sajnálom, amiért mifelénk kevesen ismerik őket, mert ha kedvenc csapatnak nem is, kuriózumnak bízvást beválhatnának sokaknál. Az EverEve német, ám erre ma már a világon semmi nem utal. (Régebben akadtak germánul előadott dalaik.) Zenéjük európai jellegű - régebben sok skandináv vonást is rejtett -, csipetnyit gótikus, abszolút mai és ismétlem: különleges. Aki szeretné megismerni aktuális vonalukat, annak ajánlom a Regret albumot, majd az e-mania-t, aki pedig akár arra is hajlandó lenne, hogy hagyja magát elvarázsoltatni általuk, az keresse a Viharmadarakat a jobb helyeken. Megéri.
Visszatekintve megállapíthatom: a kellemdús nóták nyüzsiznek túlsúlyban, ezért lenyeldeklem, amit a Suzanne-féle "izékről" gondolok és kiutalok a számlájukra 8 pontot.
