Shock!

Elég, ha annyit mondok, hogy Waldemar Sorychta? Nos, ő gitározik ebben a vadonatúj csapatban, amit jobbára gothic metalként aposztrofálnak. Waldemar itt egyáltalán nem thrasht játszik, mint a jelentősen alulértékelt és elfeledett Grip inc.-ben, ráadásul „nőiénekesnős" csapat az Eyes Of Eden.

Franziska Huth (de korántsem Jabba - a férfi rajongók örömére) az éteri és keleties dallamokat favorizálja végestelen végig (oké, azért Waldemar stílusában is erőteljesen benne van a keleties dallamvilág). Helyenként metal, kétlábgéppel, ahogy kell (sajnos nagyon, nagyon ritkán), néha meg andalító lágy, gyertyafényes muzsika (többnyire ilyen: tudjátok, amolyan nagymama-függönyébe burkolózós dolog) amit a cd-n hallhatunk. Akad a nótákban egy kevés Lacuna Coil, vagy Theatre Of Tragedy, meg barokkos hangulat (a hármas dal, a Star néhány érdeklődőnél kicsaphatja a biztosítékot, nekem sem kedvencem), de alapvetően ízléssel tálalják még a szirupot is.

A zenekar annak idején úgy indult, hogy Waldemar elkezdett dalokat írogatni Gas Lipstickkel (HIM), majd később keresgéltek további társakat. Az eredeti énekesnő súlyos egészségügyi problémái miatt nem tudta felénekelni a lemezt, ezért is tartott két évig az érdemi munka, végül Franziska lett a csapat tagja. Gus időközben meggondolta magát (vagy ki tudja) mindenesetre csak a lemezen hallhatjuk, a helyére Tom Diener érkezett, ki tudja honnan.

A lemezt végighallgatva azért erősen feltűnik, hogy Waldemar igen lírikus hangulatban lehetett az utóbbi években, gyakorlatilag nyoma sincs a Grip inc. lemezek féktelen hangulatának (illetve nagyon ritkán azért még érezni, hogy rá tudna lépni a gázpedálra úgy igazán, ha akarna). Ha gonosz akarok lenni az is felötlene bennem, hogy talán egy kis pénzt akar keresni (öhm, lemezeladással?...), úgyis most élik reneszánszukat a csajos csapatok. Igazából nem lehet azt mondani a lemezre, hogy rossz, hiszen kellemes a zene, bár hosszú távon összefolynak az énektémák. Azt a fránya refréncentrikusságot nem ártott volna jobban kiaknázni. Néha kifejezetten olyan érzésem volt, hogy egy metalosított Ofra Hazát hallgatok (már aki még emlékszik a nyolcvanas évek egyik sikeres egy dalos énekesnőjére, aki sajnos érdemtelenül fiatalon elhunyt – tessék, művelődjetek, zseniális dal, tényleg feldolgozhatná már valami metal csapat ezt a nótát!).

Ami egy kicsit fájdalmas volt számomra, az a szintihangok bénasága, ilyen fantáziátlan és totálisan műanyag szőnyegezést rég hallottam – legalábbi ismert nevek lemezén. Kár. Nem mondom, hogy a lemez minden pillanatát élvezem, sajnos előfordul néhány halványabb nóta, de lírikus pillanataimban jólesik elhallgatni a lemezt. A műfajt sem fogja fenekestül felforgatni, ám kellemes perceket bőven tud okozni. Abban meg titokban örökké reménykedni fogok, hogy lesz még egyszer Grip inc. lemez.