A fenyegető borító (tank, koponya) kissé borzongatott, (a hátsó részre még a WTC-be csapódást is odalopták), de hírből már hallottam ezt-azt erről a német csapatról. Leginkább a Malevolent Creationt emlegették kapcsolódási pontként, de én emellé odaraknám az Obituaryt is.
A csapat egyébként 1995-ben egy Vomiting Corpses nevű banda romjain alakult, az alapítótagok közül az énekes/gitáros Tom Zorn tartja még mindig a frontvonalat. A Backfire a harmadik a teljes hosszúságú lemezek sorában, és bizony elég színvonalasan tolják az arcunkba a markáns riffeket.
Egy nagyon jó kis ikergitáros intróval indítanak (engem az Eidolon gitártémáira emlékeztetett), majd belecsapnak a death metalos zúzásba, a címadó tétellel. A dobok death metalhoz illő tempóban géppuskáznak, a vokál egy hörgős és egy dühös téma váltakozása - ez egyébként később is jellemzője a lemeznek. Emiatt is lehetne az Obituaryt emlegetni, hiszen az ének sokszor John Tardyra hajaz, a hörgős részek meg akár egy Nile albumon is elférnének.
A személyes kedvencem a harmadik tétel; a Pain Will Come, amely súlyos betonozással indít, miközben a dobok golyószóró módjára peregnek, eltaláltak a riffek, a zseniális válaszolgatós refrén pedig belevésődik az ember agyába... A Subjection akár a Raining Blood című Ölő albumra is felkerülhetett volna, iszonyatos darálásaival, és a pergős dobtémákkal, de leginkább a szólókban tisztelegnek Kerry King mester előtt, ez bizony a Véreső szólótémáinak (kellemes) lenyúlása.
A Various Forms of Defence is a harmadik tételhez hasonlít a lassulós, bólogatós refrénrészekkel, de nagyon headbangelésre indító a középtempós átvezető szakasz is. Tom Zorn és Michael Borchers különösen jó ikergitáros témákat szedett össze, ez a riffparádé végig jellemző a lemezre. Carlsten Kleen basszeros játéka talán egy kicsit elveszik a többieké mellett, de a ritmusszekcióra amúgy sem lehet panasz, a dobos Alf Kluge pedig a legjobbak között van! Eszméletlen sikálás folyik a False Prophetben is, azonban itt mintha már kicsit fáradnának az ötletek, ha a tempó nem is. Talán ezt feledteti egy rövid instrumentális darab (Abyss), amelyben csak a gitárok kapnak szerepet, egy rövid téma plusz szóló erejéig - kellemes lazulás, mielőtt belecsapnának a záródalba (Delicacy Of Flesh), amely szintén nem egy könnyű tétel, elég komplex death-darab, váltásokkal, ultragyors és középtempós részekkel, metalharcos legyen a talpán, aki majd a Fearer koncerten végigbeangeli!
Még egy párhuzam jutott még eszembe, mire a végére értem; a tavalyi Bolt Thrower volt hasonlóan minőségi death metal munka. Úgyhogy ez is megér egy izmos kilencest.
