Shock!

Portugáliából eddig nem túl sok zenekart ismerhetünk, azonban megint itt van egy zenekar, akire érdemes lesz odafigyelni. A rémes borító miatt persze ezt a cd-t is tologattam, majd kellemes csalódásban lett részem. Nem mondanám, hogy ezek a zenészek valami hihetetlen friss, vagy korszakalkotó dolgot tettek volna le az asztalra (a szomszédos ország miatt nem használtam a spanyolviasz kifejezést), azonban amit csinálnak, azt elég jól teszik.

A csapat 1988/89 táján alakult, az alapító tagok közül ma már csak Belathauzer gitáros/énekes tagja csak a csapatnak. Az első demójuk Os Métodos do Pentagramma címmel 1993-ben készült, majd rá három évvel egy mini cd-t adtak ki A Era do Abutre címmel. Ezeket hallgatva egy Kill 'em All-korszakos Metallica/Testament jellegű thrashes zenébe oltott black metal banda képe rajzolódik ki, főleg a vokáltémák sikoltozós volta miatt, a zene pedig az említett zenekarok nyomait viseli magán.

Nem egy kópiabandáról van szó, de az eredetiségnek sem sok látszatát hordozzák, és ez a 2005-ös albumra is jellemző. Bár itt nagyon sokszor a Slayer lenne inkább a párhuzam - pl. az Azur című dalban, vagy a Morte Geométrica is az Ölők korai témáira hasonlít.

A felejthetően rossz intro után egy elég jó thrash/black tétellel indul a lemez, a zene egész jó, ámde a vokalista padlásmagasan előadott elmebeteg károgása csakis pontlevonást érdemel. Azért a Calypso nevű dal vége felé bizony széles vigyorra húzódott a szám: nem mást ültettek be, mint John Williams birodalmi csillagrombolóinak a témáját az A birodalom visszavágból. A Bordel no Éden pedig olyan blues-alapokkal operál, hogy ilyet még black bandától nem hallottam, az a tipikus mocskos blues alap, csak hát persze itt is a sikoltozás miatt oda a zenei élvezet...

Aztán van itt megadallamos death tétel is, ezzel sincs semmi baj, csak a death-jellegű hörgés minimális benne, pedig ez jobban illene hozzá, mint a visítás... És ez az egyetlen nagy bajom ezzel az egésszel; mert a zene nem vacak, noha időnként túlságosan ismerős, nem eredeti, de akkor sem rossz, főleg ha valaki szereti a nyolcvanas évek vége/kilencvenes évek eleje thrash/black stílusát. A fentieken kívül a hagyományos heavy-jellegek is néha megnyilvánulnak, egy-két gitárszólónál.

Úgyhogy én azt mondanám, hogy egy meghallgatást megér a "Pokoli Sötétség Gyermekei"-nek ezen alkotása, csak az éneken kellene változtatni.