A Terminátor T-1000-es modelljének öccse által vezérelt Filter legutóbbi albuma, az Anthems For The Damned enyhén szólva sem ütött be nálam, olyannyira nem, hogy ma már az akkor kiosztott hat pontot is soknak tartom rá. Nem is volt túl sok kedvem hallgatni őket azóta.
Már-már hajlamos voltam elkönyvelni, hogy végérvényesen az enyészeté lett az a NIN farvizéről induló, majd igazán remek kis indusztriális-alternatív metal bandává fejlődő társaság, akiket a Short Bus dühtől fröcsögő energiabombáival ismertem, egyben szerettem meg, és akik az ipari jelleget bivalyerős dallamokkal ötvöző '99-es Title Of Recorddal rögtön el is értek karrierjük és kreativitásuk csúcsára.
Ahonnan persze esetükben is kizárólagosan lefelé vezethetett az út, így aztán az elmúlt tíz év alatt Mr. Patrick csinált jó sok mindent, azonban igazán szerethető momentum alig akadt közöttük. A 2002-es The Amalgamut még szódával el is ment, ám sem a később itt-ott elejtett soundtrackek, sem a Stone Temple Pilots-os DeLeo tesókkal és Ray Luzierrel összeharácsolt Army Of Anyone kvázi-szupergrupp első és egyetlen lemeze hallatán nem ugrottam ki a bőrömből örömömben. A jó szándékkal is legfeljebb lagymatagnak minősíthető két és fél évvel ezelőtti Anthemsről meg már többször is leírtam lesújtó véleményemet, így aztán nem kicsit lepett meg, hogy Richardék annyira erősnek tartották, hogy pár hónapra rá még egy teljes remix változatát is piacra dobták (Remixes For The Damned – annyira azért nem vagyok mazochista, hogy meghallgattam volna). A tavalyi best of-on át szépen el is jutottunk jelen írásom tárgyához, ami – jó előre leszögezem – minden hiányossága ellenére egészen tetszik.
Mert úgy érzem, hogy az ezúttal ismeretlen társakkal (számomra legalábbis mindenképp azok) dolgozó Richard Patrick visszatért a helyes útra. Messze nem ugyanaz a játék folyik, mint mondjuk a Title Of Recordon, Richie fiú ha akarná sem tudná feladni azokat az elnyújtott, sokszor bizony kifejezetten nyávogós énektémákat, amiket már jó ideje folyamatosan alkalmaz, viszont most legalább alkalmanként kiengedi a dühét, és a zene is jó sokszor kellően karcosra lett véve. Ráadásul egy-egy jól eltalált dalban több fogósság rejlik ezúttal, mint legutóbb az egész lemezen, arról nem is beszélve, hogy az akkoriban nem kicsit túlhajtott politikus témákat ezúttal teljesen hanyagolja. A felvezető klipdalnak választott The Inevitable Relapse például egészen olyan, mintha még a Short Bus-ról csúszott volna le, és ha a refrén nem is igazán telitalálat, azért legalább harap rendesen. A kettes Drug Boy szaggatott indusztrialitása meglepően ministrys - egészen odáig, hogy beesik a dallamos refrén, és bár sokszor elsütötték már ezt a poént, nekem ezúttal is bejön.
Az Absentee Father már inkább a kettes lemezt idézi, tök jól összepakolt dal, kiváló hangzással, ami amúgy az egész lemezről elmondható (a Filterre egyébként mindig is jellemző volt a szuperszonikus sound). A No Love hasonló kaliber, a gitárok kellően horzsolnak, a verzék alatt szépen elmereng a dalnok, majd döngölve berobban a refrén. Hogy ne higgyük azért, hogy ezúttal kolbászból van a kerítés, gyorsan érkezik is a No Re-Entry, ami már-már a pontlevonás határán csúszkáló, elérzékenyülő dalocska, tán az Anthemsről maradhatott le, bár tett volna ezúttal is hasonlóan.
Viszont a Down With Me/Catch A Falling Knife kettőse ismét betalál, megint a százszor végigrágott, elektronikával vastagon alápakolt, lelassult verze vs. telten berobbanó, megadallamos refrén van terítéken, recsegő gitárszóló-szerűségekkel, tényleg milliószor hallottam már, mégis újra bekajálom. Lehet, hogy az atom hangzás miatt, lehet, hogy csak jó kedvem van, mindegy is. Innentől sokat már nem is változik a sorminta, illetve ott van még a Fades Like A Photograph (Dead Angel), ami a 2012 film betétjéül szolgáló lírai hangulatú dal egy némileg átértelmezett, ambientesre vett változata, a korong legnyugisabb tétele, egyben lezárása.
Legalábbis akkor, ha nem a két lemezes deluxe változattal rendelkezel, ami a The Inevitable Relapse csapnivalóan szar és kimondottan idegtépő elektro remixén kívül tartalmaz további négy új dalt is. Sajnálatos módon ezek nem véletlenül nem kerültek fel eredetileg a korongra: a John 5 társszerzőségével életre hívott Drowning igencsak szeretne komornak látszani, ellenben ahhoz azért elég tingli-tanglira sikeredett, a My Life Before teljességgel jellegtelen, a Plume pedig egy végtelenül elnyújtott unalomgerjesztő. Leginkább még a Shot From The Sun hallgattatja magát, viszont a két korong együtt hatvanhat perces játékidejű, és ennyi azért Richard énektémáiból már bárkinek istentelenül sok lenne. Úgyhogy a bónusz korongot ezúttal szépen hagyjuk is figyelmen kívül, különben a végpontszámból kettőt simán le is kaphatnánk. Pedig kár lenne érte, mert nagy baj nincs ezekkel az angyalokkal, bár igaz, ami igaz, így hatodik hallgatásra kicsit már kezdem unni a banánt.
