Shock!

Ha azt mondanám, hogy Rich Ward az utóbbi tíz év egyik legzseniálisabb metal riffmestere, bizonyára sokan egyetértenének velem, de gyaníthatóan még ennél is sokkal többen kérdeznének vissza értetlen arccal, hogy ki az a Rich Ward.

Nos, Rich - becenevén "The Duke" - minden idők legjobb rap metal bandája, a Stuck Mojo agytrösztje volt - és hála a jó égnek megint az, még ha csak side project jelleggel is -, akit azonban a sors sajnos nem kényeztetett el annyi szerencsével, mint tehetséggel. Pedig ha előbbiből csak tizedannyi állt volna rendelkezésére, mint az utóbbiból, esküszöm, hogy már valahol szegény Dimebaggel és Zakk Wylde-dal emlegetné együtt a rockvilág... A fickó egy tébolyult riffmániákus, akinek masszív, páratlanul sűrű gitársoundja összekeverhetetlen, játéka pedig egyesíti magában a thrasht és a hardcore-t a klasszikus rock/metal- és southern blues-dolgokkal, emellett pedig még a dalszerzéshez is nagyon ért.

A Fozzy minden tekintetben meghatározó figurája ugyan Rich, a bandát azonban nem ő alapította, hanem az amerikai pankrátorsztár, Chris Jericho, aki itt énekesi minőségében szerepel. A szerencsétlen nevű zenekar még úgy az ezredforduló tájékán alakult sima hobbiprojectként, majd a Stuck Mojo és utódja, a jobb sorsra érdemes Sick Speed földbeállása után ez lett Rich és hű dobos harcostársa, Bud Fontsere fő elfoglaltsága is. A csapat első két lemeze túlnyomórészt feldolgozásokat tartalmazott, csupa-csupa metal klasszikust, többek között Judas Priest, Iron Maiden, Accept, W.A.S.P., Twisted Sister örökzöldeket. Ezek közül csak a második Happenstance-et van szerencsém birtokolni, de az igen pofásra sikeredett mind az átiratokat, mind a pár saját nótát tekintve.

A Fozzy mindent összevetve olyan, mint a késői, Declaration Of A Headhunter lemezes Stuck Mojo -vagy még inkább a Sick Speed- egy még dallamosabb, még slágeresebb változata minimális, inkább csak színezésként alkalmazott rappeléssel. Tehát irgalmatlanul vastag, masszaszerű riffek viszik a prímet óriási gitárszólókkal, kidolgozott énekdallamokkal és fogós refrénekkel, mindezt pedig némi aktuális amerikai mainstream rock ízzel tálalják. Ettől persze nem kell megijedni, mert mindent összevetve kő metalról van szó, de korai

Stuck Mojo puristák azért közelítsenek óvatosan a Fozzyhoz, nehogy szívrohamot kapjanak. Ők mondjuk kezdhetik az ismerkedést az It's A Lie című tétellel, ami a legrappelősebb darab itt, igaz, abban meg női ének van... Chris Jericho kimondottan jól énekel egyébként, még ha azt nem is mondom, hogy egy nagyon karakteres torokkal állunk szemben, de van benne erő, lendület, hallhatóan érzi a lényeget. Az igazán nagy szám viszont nem ő, hanem Rich Ward eszméletlen gitármunkája, ami tényleg párját ritkítja. Gyanítom, hogy Rich még a Boci-boci tarka Wardos interpretációjával is őrületbe tudná kergetni a közönséget... Zseni a figura, ez kétségtelen. Nem kevésbé igaz ez Budra, aki ugyan nem figurázik annyit, mint a Stuck Mojo-ban, de azért néha ő is hoz egy-egy olyan pörgetést, figurát, ami csak a nagyok sajátja.

Az All That Remains tehát egy kimondottan jó album, de azt nem mondanám, hogy ilyen lenne mára a Mojo, ha együtt maradnak, meggyőződésem ugyanis, hogy ők überelnék a Fozzyt. Kicsit olyan ez a helyzet, mint a Pantera utódzenekarai esetében volt: lehetett akármilyen jó a Damageplan, lehet akármilyen jó a Superjoint Ritual, azért valami hiányzott/hiányzik belőlük, ami az anyacsapatban megvolt, valami olyan szikra-szerűség, ami csak nagyon kevés bagázs sajátja. Mivel a Stuck Mojo az ilyen "szikrás" bandák közé tartozik, én érthetően már az őszre ígért új Mojo lemez miatt izgulok felettébb, de addig is itt a Fozzy és az All That Remains, amit Rich eredeti bandájának nyitottabb hívei éppúgy nagyon jól elhallgathatnak, mint azok, akik nem ismerik a Mojo-t, de szeretik a modern, súlyos, jó dallamokkal teli amerikai metalt. Pláne, hogy tényleg csak egy-két üresjárat csúszott be, a Wanderlust című dalban pedig Rich mellett még Zakk Wylde is szólózik egy ízeset.