Shock!

Az egészséges mértékben lökött Mattias IA Eklundh és anarchodadaista triója, Skandinavisztán kétségtelenül egyik, ha nem a legszórakoztatóbb társulata immár nyolcadik alkalommal osztja meg a nagyérdeművel aktuális agymenését, amelyre ezúttal igencsak sokat kellett várni, hiszen már vagy másfél éve ígérgették a megjelenést. Oké, közben Eklundh kiadott egy jórészt instrumentális, megfelelő türelem esetén szintén igen vidám szólólemezt, és szokás szerint megtartott egy rakás gitárklinikát is, de azért mégiscsak éppen itt volt már az új sorlemez ideje. Valamikor az ősz folyamán végre valahára meg is érkezett a 2009-es Land Of The Freaks folytatása, a Cooking With Pagans, amely nyílegyenes folytatása az eddigi életműnek.

Ez persze egyfelől megnyugtató, hiszen aki eddig csípte Eklundh hangszeres gegjeit, egyéni megközelítéseit és stíluskavalkádját, nem is beszélve a rendszerint zseniálisan megfogalmazott, humorosan társadalomkritikus szövegekről, nyilván épp ezek miatt várta tűkön ülve a folytatást. Ezzel együtt is kénytelen vagyok azt mondani, hogy Mattias a zseniális Move / Organic / Land hármassal alighanem nagyrészt kiaknázta az ebben a koncepcióban rejlő lehetőségeket, és mivel a mérce annyira magasra került az előző két-három lemezzel, ezért még a hosszú szünet ellenére is nehéz tényleg újat mondani ezekkel az eszközökkel.

Nem akarom persze azt mondani, hogy rossz lett a Cooking With Pagans, de a megjelenés óta eltelt néhány hónap alatt – amelynek során bőven megadtam az esélyét, hogy mégis betaláljon az anyag – kénytelen voltam megállapítani, hogy ezek a dalok összességében bizony szürkébbek, mint amit az előzmények fényében (el)vártam volna. Valahogy nem érzem azt az egyértelmű előrelépést, ami eddig mindegyik Freak-lemez jellemzője volt. Nem tudnám pontosan megfogalmazni, mit hiányolok, és miért múlt el már az első hallgatások után is az az óhatatlan vágy, hogy a korongot a végighallgatása után azonnal újraindítsam.

Pedig látszólag megvan itt az összes olyan hozzávaló, amiből ezek a pogányok eddig nemcsak ehető, hanem kifejezetten egyedi és élvezhető fogásokat főztek: beton riffek, kellően vastag hangzás, egyszerre szórakoztató, de mélyen elgondolkodtató szövegek, szinte poposan slágeres refrének, őrülten jellegzetes (vagy jellegzetesen őrült) szólók. De valahogy mintha ezúttal híján lettek volna a kellő mennyiségű fűszernek, és emiatt nincsenek olyan emlékezetes nóták sem, mint mondjuk korábban a Mussolini Mind, a Honey You're A Nazi vagy a Tearhouse Jazz. Akadnak persze most is jobban sikerült, elsőre megjegyezhető darabok, mint például a Sloppy, a (Saving Up For An) Anal Bleach vagy a Mathematics Of Defeat, és az olyan cuccokon lehetetlen nem teli pofával vigyorogni, mint például az ezeréves amerikai rágógumi-sláger, a Goody Goody freakesített feldolgozása, de ezek – legalábbis az eddigiekkel összehasonlítva – nem elegendőek ahhoz, hogy elvigyék a hátukon az egész lemezt. A Freak Of The Week zseniális animációs klipje például köröket ver magára a nótára.

Ha úgy adódik, persze bármikor szívesen elhallgatom a lemezt, de ha most szeretnél csak megismerkedni a kattant csapat kattant zenei világával, akkor szerintem mindenképpen a Land Of The Freaksszel vagy az Organickel érdemes próbálkozni, mert azoknál nem fordulhat elő, hogy a nóták egy része köszönés nélkül megy el az ember mellett, míg itt sajnos ez a helyzet.

Bocs, Mattias, ettől én még továbbra is nagyon csípem a főztödet!