Shock!

Lassan tényleg ott tartunk, hogy a kiadók mindenkit szerződtetnek, aki vállalhatatlan, '70-es évek-beli bajuszt és farmerdzsekit visel, és lehetőség szerint valamelyik észak-európai országban nyűvi a hangszereit. Nem kérdés, hogy a Nuclear Blast friss szerzeménye, a Free Fall is trendiségének köszönheti a leigazolást, hiszen fazonilag és zeneileg is tökéletesen passzolnak a mostani retrós vonalra. Aztán tessék, miből lesz a cserebogár, a négyesfogat pár hete már Doningtonban nyomult a Download Fesztiválon... Nem akarok persze gúnyos hangnemet megütni, mert a csapat a maga nemében teljesen rendben van, és valamelyest ki is lógnak a sok korai Black Sabbath, Led Zeppelin, Thin Lizzy, The Who satöbbi-satöbbi-satöbbi riffet újraértelmező honfitárs közül.

Ez a kilógás persze nem tekinthető igazán lényegi különcségnek, a banda igazából csak annyiban más, mint a többiek, hogy náluk az említettek mellé a korai AC/DC is odaavászkodott fő hatásként. A dalok igen jelentős százalékában nyers, puritán, Malcolm Young felfogásában pengetett boogie-s rockriffek viszik a prímet, amelyek ezzel a száraz, garázsrockos megszólalással és a többi hatással elegyítve viszonylag tényleg sajátos hangzást biztosítanak a Free Fallnak. Forradalom persze a Power & Volume albumon sem megy végbe, a világon semmi olyat nem játszanak, amit eddig ne hallhattunk volna máshol, ebben a formában azonban mégis abszolút működőképes a lemez. Emellett persze hiba lenne nem megjegyezni, hogy a legtöbb újsütetű retrós bagázshoz hasonlóan a Mattias Bärjed gitárosból, Jan Martens basszerből, Ludwig Dahlberg dobosból és Kim Fransson énekesből álló Free Fall is több irányba kompatibilis. Az ősrockos zenei hatások miatt garantáltan bárkinek bejönnének egy sörszagú rockfesztiválon, akár a '70-es években szívta magába a műfajt az illető a korai Zeppelinekkel meg a Let There Be Rockkal, akár később, de az említett garázsos, alteresebb hangzáskép és a végletekig lecsupaszított megszólalás miatt megkockáztatom, hogy egy indie-sebb közönség sem dobálná le őket azonnal a színpadról.

A zenekar kétségtelenül tud jó dalokat írni, a nyitó címadó szám izgága alaptémái és fogós refrénje egyből meggyőző nyitás, a lazább Free Fall olyan, mintha valami Jet-típusú retro-banda állna neki pár joint után dalt írni az AC/DC stílusában, de ezen a nyers, őszinte rockvonalon a Midnight Vulture vagy az állati jó refrénnel ellátott Love Bombing is igazi kiemelkedő pillanatot jelent. És noha az albumon a hol ilyen, hol olyan tempójú, de a címhez méltó módon mindvégig energikus rock'n'rollok viszik a prímet, a csúcspont mégis a kimért ütemű, komorabb, mélyebb Attila hat és fél perces eposza. Ebben a nem túl szívderítő atmoszférájú, de már elsőre is rendkívül fogós dalban a Free Fall minden szempontból túlterjeszkedik a többi számban látszólag maguk köré húzott kerítésen.

Ha nem lenne itt az Attila, azt mondanám, kaptunk egy újabb szimpatikus svéd retro-bandát, amiben nincs semmi igazán extra, de jó hallgatni őket. Így viszont azt mondom, a Free Fall még okozhat meglepetéseket a következő években, szóval érdemes megismerkedni velük.