Shock!

Van egy jó hírem, és – ahogy az már lenni szokott – van mellé egy rossz is. Kezdjük a rosszal: a jó öreg doktor Fu Manchu 2009-es lemezén senki ne keressen semmi újdonságot. Ha ismered Scott Hillék legjobb munkáit (In Search Of..., The Action Is Go, King Of The Road), akkor mindent tudsz az Infinite Powerről is. Ráadásul az anyag nem a változatosságáról fog elhíresülni: őszintén szólva a dalokat ugyanarra a kaptafára húzták rá, a ritmus meg a tempó csak elvétve változik, és visszavettek a „dallamokból" is. Ugyanakkor, valahogy éppen ez a jó hír is.

Mármint, hogy mintha ismét hazai pályán játszanának a fiúk, ami persze lehet kiszámított húzás, én mégis ösztönösnek érzem. Újra itt vannak azok a jó öreg fuzzrock riffek, amik a megfelelő körökben azzá a kultikus csapattá tették a Manchut, ami, és végre éppen úgy recseg-ropog, röfög-böfög az egész lemez, ahogy az a porzabálóktól elvárható (amiért a már többször bizonyított Sergio Chavez előtt illik kalapot emelgetni). A 2000-es King Of The Road óta folyamatosan megvolt az az érzésem, hogy nem a saját zenéjüket játsszák, és az, hogy ez mostanra elszelelt, feledteti velem azt, hogy igazán kiugró „sláger" ezúttal nem igen található (na jó, a leginkább emészthető Steel.Beast.Defeated lehet a szabályt erősítő kivétel), és azt is, hogy Scott Hill éppen úgy nem tud énekelni, mint ahogy az elmúlt húsz év alatt nem tudott.

Éppen ezért túl sokat nem is fogok rágódni a témán, aki eddig is szerette a Fut, az nyilván örömmel nyugtázza majd, hogy a - még hozzájuk képest is - igen markáns lehangolásnak hála a nyitó Bionic Astronautics vagy a Webfoot Witch Hat alatt a belső szervei a fülein keresztül kívánnak a szabad ég alá jutni, vagy éppen azt a Black Sabbathra hajazó, mégis ízig-vérig FM riffet a címadó szám felütésében (ez utóbbi személyes favorit). Aki meg eddig sem kedvelte őket, az ugyanúgy fogja ignorálni ezt a lemezt is.

Azért vannak persze olyan tételek, amik megidézik a Start The Machine/We Must Obey helyenként gyorsabbra vett figuráját (Eyes x 10, One Step Too Far), de a hangsúly inkább az olyan döngöléseken van, mint az Against The Ground, vagy a Gargantuan March, ami, címéhez méltón, tényleg átmasírozik az emberen.

Bár a korong alig egy hete, hogy megjelent, olvastam már róla sokféle véleményt, és volt, aki épp amiatt húzta le a Signs-t, ami miatt én optimistán tekintek a csapat jövője elé. Úgyhogy, tudja a fene, hogy milyen fogadtatás várható, de a lényeg nem is ez, hanem, hogy jó pár év után végre újra van olyan Fu Manchu lemez, amit tudok szeretni. Még ha jó messze is van attól, hogy alapművé váljon.