Shock!

Létezik egy címke, amelyet egy jelenleg nem létező zenei műfajra szoktunk általánosságban felragasztani, és amellyel gyakorlatilag rögtön el is szoktuk keríteni a szóban forgó csapatot a szélesebb rétegektől: ez pedig ugye nem is lehet más, mint a MAGYAR instrumentális progresszív rock. A nyomaték persze nem véletlenül került a hazai vonatkoztatásra, hiszen ahhoz képest, hogy külföldön – és legfőképpen a tengerentúlon – már efféle muzsikában is egészségtelen a túltermelés, itthon még mindig csak nagyítóval kell keresni az énekes nélkül kiálló és lemezeket készítő, hús-vér zenekarokat.

Kivételek persze ebben a műfajban is akadnak. Sőt, vannak, akik már fel is oszlottak, vagy a minimális érdeklődés miatt éppen csak vegetálnak, esetleg egyszemélyes projektben űzik az örömzenélés szorgalmas, de ugyanakkor senkit sem érdeklő folyamatát. S vannak olyanok is, akik mindezen demotiváló tények ellenére is töretlenül folytatják az önmegvalósítást, legyen szó hét fizetővendégről egy koncerten, százötven megtekintést elért videóról a YouTube-on, avagy pár száz legyártott, eladhatatlan hanghordozóról, amelyek felét az ismerősök kapták meg ingyen. Kis túlzással utóbbiak csoportjába tartozik a debreceni illetőségű Ghost Toast zenekar is, akiknek már három esztendővel ezelőtt is sikerült kellemesen meglepniük Out Of This World elnevezést kapott harmadik albumukkal. Nyilván mondanom sem kell, hogy a minőség már ekkor is világszínvonalon mozgott, ami nem csak a zenére, hanem a képi világra, illetve az instru dalokhoz készített igényes klipekre is abszolút jellemző volt. A fiúk annak ellenére sem sajnáltak energiát és pénzt belepumpálni a projektbe, hogy előre tudhatták: nem fognak tudni sem megélni, sem Lamborghinivel begurulni a Malibun található frissen vásárolt villába a lemezeladásokból és a nem létező világkörüli turnékból befolyó csilliárdokból. De még csak új motyót vásárolni sem igazán megy majd...

A fent említett következtetések pedig mindenképpen megsüvegelendő és megbecsülendő dolgok, mert nemcsak a művészi kreativitásról, zenefanatizmusról vagy a manapság már egyre ritkábban előforduló gyermeki lelkesedésről adnak bizonyosságot, hanem a megfelelni akarás teljes mellőzéséről is, ami minden művészeti ág egyik legfontosabb összetevője (kellene, hogy legyen). Rózsavölgyi Bencéék dalairól pedig sok mindent el lehet mondani, azt azonban semmi esetre sem, hogy elsődleges céljuk a nagyközönség maguk mellé állítása lenne. Már az előző anyagokon hallható muzsika is mellőzött mindenféle sablonosságra alapozott „eladhatósági tényezőt", és teljes mértékben a saját ötletekről, az egyéni kinyilatkoztatásokról, az alázatos, közös munkával létrehozott kompozíciókról szólt. S ami a lényeg: itt nincsenek magamutogató, egyéni teljesítmények, csupán a kvartett közösen összerakott, érzelmektől fűtött dalai, amelyekbe néha-néha persze belefér egy-két villantás mindenki részéről, de alapvetően nem ez a jellemző.

Aki villámgyorsan szikrázó szólókra vagy megfejthetetlenül komplex tördelésekre vágyik, annak egészen máshol kell keresgélnie, mert ez a muzsika szinte száz százalékban a hangulatteremtésről és a hangszerekkel kifejezhető érzelmekről szól. És valahol itt vélem felfedezni a minimális különbséget az előző anyag és a Shape Without Form szerzeményei között is: utóbbiak már-már annyira hangulat-zenébe fordultak át, hogy kapaszkodókat szinte nem is érdemes keresgélni közöttük. Ebben a tekintetben egy picit másfajta odafigyeléssel – ábrándozva, háttérzeneként – is érdemes próbálkozni velük, hogy az élmény és a csapat által létrehozott atmoszféra úgy igazán elérkezzen hozzád. Míg az Out Of This Worldön akadt néhány fülbemászóbb téma is (Gordius, Last Man, Minotaur, Ka Mai), itt ilyesmit talán csak az Eclipse-ről és a Frankenstein's-ról tudok elmondani, de ez persze semmi esetre sem hiba. A friss dalok sokal inkább utaztatnak, elvarázsolnak és még az eddigieknél is speciálisabb légkört teremtenek, ráadásul emellett a fiúk hallhatóan egyre összeszokottabban és gördülékenyebben bontogatják ki az aktuális témákat. Utóbbira nagyon szép példa a Pusker János cselló- és billentyűhangszíneivel aláfestett Y13, amelyben Papp László dobos is masszívan odateszi magát, vagy a málházós riffeket sem nélkülöző Follow. A legfurább hangulatú tétel pedig egyértelműen a Stefán János lebegős-folyós mélyeire alapozott, elektronikával és bizarr effektekkel körberajzolt Hunt Of Life, de a jelenlegi kedvencemnek számító, cseppnyi Fade To Black-utánérzésű – de ennél azért érdekesebb – W.A.N.T. is igazi csemege.

A fél pont levonás a kilencből csak azért alakult így, mert az előző anyagot kábé ennyivel érzem erősebbnek, de ez még távolról sem jelenti azt, hogy a Ghost Toast kiforratlan zenekar lenne. Ilyesmiről szó sincs, és érzésem szerint ha ezen az úton haladnak tovább, a következő anyagot már merőkanállal fogják magukba lapátolni az igényes instru zenék hívei.