Shock!

Jóformán el sem kezdődött 2015, máris múltidézéssel kell kezdenem. A most tárgyalandó lemez ugyanis első helyezést ért el az „Amiről 2014-ben lemaradtam" című listán, amelynek létezése eléggé bosszantó. A szerkesztőség év végi összesítésében persze nem sok vizet zavart volna, aminek viszont örülök, hogy újabb kellemes heteket szereztem magamnak ezzel a pótlással.

Glenn Proudfoot szép csendben mászott elő a rockzene világának ismeretlen figurái közül, és 2010-ben kiadta első szólólemezét (Lick 'Em). Előtte megfordult a Csehországban igen népszerű és patinásnak számító Prazsky Vyber nevű, a szó kellemes értelmében véve progresszív rockot játszó csapatban is, hogy agyahagyott dallamokban és ütemekben se szűkölködjön, de állandó tag nem volt, koncerteken segítette ki a zenekart. Végre előhozakodhatom a mondással, amelyet Dandó Zoli szájából hallottam: eszerint a '80-as évek vége óta a gitárosok csak felejtenek, mert Proudfoot ékes példája lehet ennek a tételnek, vagy ha úgy tetszik, akár élő cáfolata is, attól függ, honnan vizsgáljuk a kérdést. Mert a srác ugyan semmi újat nem talált fel, de annál inkább érdekes, hogyan tálalja, amire képes. Mesterien. Lenyűgözően.

Amikor rátaláltam az Evangel című dalának klipjére, azonnal Joe Satriani végtelenszer fel- és eljátszott sikere, az Always With Me, Always With You ugrott be, ez a szám ugyanis éppen úgy épül fel, ls a hangulata is pont azt adja vissza, mint a hivatkozott, kopni nem tudó sláger. Van benne andalító vonal, van benne tapping meg virtuozitás is, szép íve van, fel is keltette a figyelmemet.
Időközben kijött Glenn Animal névre hallgató lemeze is, amely énekes formáció, ő áll a mikrofon mögött is, a zene pedig nagyon masszív, nagyon torzított hangzású, blues-alapú rock, talán a kelleténél töményebb is. 2014-ben aztán Proudfoot ismét az instrumentális vonalat helyezte előtérbe, és adta ki Ineffable című albumát.

Mint arra már utaltam fentebb, technikai értelemben véve semmilyen újdonságot nem tapasztalhatunk itt, ám a rendelkezésre álló hangszerkezelési formákat olyan magas fokon vezeti elő a fickó, aminek alapján bármelyik neves elődje mellett szerepelhet akár képletesen, akár a valóságban, színpadon. Ennek rögtön a kezdéskor tanúbizonyságát adja: a Bam! című számban utolérhetetlenül rokonszenves honfitársa, Tommy Emmanuel vendégszerepel, és alaposan meghajtják a Maton gitárokat. Szaladnak a hangok, aprít a fingerpicking, és a rohanó tempó ellenére egyáltalán nem sok, amit játszanak a hősök, egy életvidám boogie-val nyitunk. Az alap nem bonyolult, az 1-4-1-5-4-1 blueskört járja végig, erre szaladgál a szólam. Ezt követően visszaül a tempó, de a séma és a boogie-s lüktetés is marad, csak jóval vaskosabb alapokra mennek a figurák. A felvonultatott kiegészítők közül a wah-pedál kap nagyobb szerepet, ami által a szólók kapnak egyfajta Steve Vai jellegű megszólalást, pont annyira, hogy ne kelljen aggódni rajta, csak figyelni és kikapcsolódni.

A kiadvány harmadik számához egyben a harmadik videó is készült, ez a Perfect című szerzemény. Ez egy dúros hangnemű, hintázós ütemekre felépített, jókedvű dalocska, visszafogott basszussal megtámasztva, tökéletes választás hozzá a szellővel átfújt tengerpart látványa. Egyik kedvencem a lemezről, nagyon motiváló tud lenni bármilyen tevékenységhez. A szintén klipet kapó Now That You're Gone lassabb sebességű tétel, hasonló kicsit a korábban taglalt Evangelhez. Itt is szerepel minden, ami Glenn Proudfootra jellemző: ízléses arpeggiók, magabiztos nyújtások, a figurák átgondolt összefűzése, mindeközben a dallam viszi a prímet, a technika nem temeti maga alá a mondanivalót. Az Angel éppen olyan képet idéz fel, mint ami a szám címe is. Nincsenek dobok, csak némi szintetizátor és akusztikus megszólalás, amolyan hárfaszerű hangfestés. A rövidke szerzeményt egy eléggé súlyos darab, a Dimebag követi. Ez aztán tényleg az erőről és a gitárról szól, szinte végig csak a virga megy, egy-két ütemtöréssel megbolondítva. A lemez csúcspontja számomra a Gatton dallamaival jön el. Ez egy őrült tempójú fingerstyle country darab, szinte képtelenség vigyorgás nélkül végighallgatni. Említhetjük itt Steve Morse Dixie Dregs-féle mutatványait, Zakk Wylde chickenpickingjeit, vagy épp Johnny Hiland szédítő mutatványait, na, ez is olyasmi, amit ezek a zenészek produkálnak. Kockás ing, kalap, kendő, táncolj, fiú!

A Fractals ismét csak egy rövid csillagközi utazás, akármit is jelentsen ez, arra szolgál, hogy egy másik hangulatba kerüljünk, mert aztán a They Call Me Shorty újra elhozza a boogie-t. Nyers hangzású, karcolós gitárjáték megy végig, a wah-wah pedig bőszen színezi a szólózást. A dobokon valószínűleg Lucius Borich vagánykodik végig, mert erre vonatkozó információt nem sikerült kibányásznom, amely mondjuk száz százalékig megbízható lett volna. A producer éppen a basszusgitárossal megegyező személy volt, Peter Bowmannek hívják, ezt a tevékenységet mondjuk közösen művelték Proudfoottal. Nem is rossz a végeredmény, nincsen szétpolírozva a hangzás egyik hangszer esetében sem. A címadó tétel szintén a hangulatfestő darabok közül való, hátradőlős, ellazulós számocska. Viszont a The Sludge-dzsal nem tudok megbarátkozni, ilyen címmel mondjuk nem is lehet kellemes semmi sem. De ettől nagyobb gondom sose legyen egyetlen zeneműnél sem. Főleg, hogy zárásként ráadásul a Journey Within kellőképpen kiengesztel, csodásan visszhangzanak a dallamok dobok és basszus nélkül, csilingelő üveghangokkal megszórva. Glenn Proudfoot egyébként egy megindítóan leharcolt küllemű Fender Stratocasteren játszik, klipjeiben nem is látni mással, a fent említett Maton csak kivétel. Tiszteletre méltó, ha egy zenész így tud ragaszkodni a hangszeréhez, még akkor is, ha 1973. (a gitárja születésének éve) óta valószínűleg fel kellett újítani párszor.

Manapság, mikor instrumentális gitárlemezek csak nagyon ritkán bukkannak fel, ráadásul új előadók anyagi megtérülés és szereplési lehetőségek híján nem tudnak belevágni egy-egy alkotás elkészítésébe, különösen jól tud jönni egy olyan album, mint az Ineffable. De nem csak ilyen környezetben, hanem a '80-as években, az erős mezőnyben is kiállta volna a próbát ez a teljesítmény.

Tessenek figyelni Glenn YouTube-csatornáját is, fiatal tanoncoknak is ajánlott követni, hogyan kell bánni az ujjaikkal.