Shock!

Az év meglepetése eddig – és ez valószínűleg már így marad –, hogy a Goatsnake visszatért! Az a legendás csapat, amely underground hősök meghitt gyűjtőhelyéül szolgált és szolgál manapság is, és ahol nem más a főnök, mint a Sunn O)))-s Greg Anderson. De itt danol a Scream/Wool/earthlings?-tag Pete Stahl, a dobok mögött pedig a The Obsessedben is bizonyító Greg Rogers üldögél. Az Obsessed egyébként is igen baráti kapcsolatot ápol a KecskebékávalKecskekígyóval, hiszen két basszerguru, Scott Reeder (lásd még ugyebár Kyuss) és Guy Pinhas (nála meg például az Acid King játszott még) is onnan igazolt át ide anno. Ha mindehhez még hozzávesszük, hogy a felsorolhatatlanul sok helyen ütő Joey Castillo is a tagság soraiba tartozott egykoron, leszögezhetjük: a Goatsnake egy már-már szupergroupnak is csúfolható zenei műhely.

Amely az ezredforduló környékén gyors egymásutánban – alig másfél év alatt – kiadott két remek stoner/doom-albumot, majd gyorsan eltűnt a ködben, hogy később, 2004 környékén adjanak ugyan még magukról egy laza életjelet (Trampled Under Hoof EP). Azóta többnyire néma csönd honol a tájon, hogy aztán a közelmúltban annál nagyobbat üssön a hír: itten van a Black Age Blues, a hármas számú nagylemez, rajta kilenc dal (a szimpla változaton legalábbis, nekem meg az van meg), a főnök kiadójánál, szép, kápolnás borítóba csomagolva, frissen, ropogósan. És nagyon-nagyon jó, de hát ki a fene is várt volna mást!

Ha a Sunn O))) említése miatt elhúznád a szádat, hogy ez valami atom nehezen befogadható, a monotonnál is monotonabb, művészkedő muzsika lehet, megnyugtatlak: nagyon nem. A cím ugyanis nem hazudik, ez itt nem más, mint blues rock. Oké, annak egy szélsőségesen súlyos, sötét, kemény változata, de alapjaiban akkor is az. Már a zongorával, akusztikus gitárral, női énekkel, vonósokkal, vízcsobogással kezdődő (és a jó tizenöt évvel ezelőtti Flower Of Disease zárószámát felidéző) Another River To Cross is megvillantja az el nem vásott oroszlánkörmöket: Anderson Mester gitárjának második perc környékén érkező észvesztő erejétől bevérzik a szem, Pete Stahl hangja pedig továbbra is hideglelősen érzelemgazdag, és számomra ugyanúgy Glenn Danziget, Ian Astburyt és Chris Robinsont idézi, mint egykoron.

És ilyen lesz az egész lemez, a két slágernek való témától (a rockosabban dülöngélő, herfliben nagyon erős Elevated Man és a pörgős Coffee & Whiskey) elkezdve nincs megállás. Igazából minden dalt nevezhetnénk húzónótának, a tempóváltásokkal tarkított, dohos címadó, a doom metal felé kacsintgató, ám gospel-hatású női háttérvokállal (a Dem Preacher's Daughters névre hallgató triótól) megtámogatott House Of The Moon, a múltidéző Jimi's Gone, a súlyosan riffelő Graves, a háttérben ismét női vokált is bevető, mocsárba süppedő Grandpa Jones, mind-mind megannyi instant klasszikus. Amik nem csak hallgattatják magukat, de mindannyian hoznak egy igazán jóleső, otthonosan ismerős mellékízt, amitől legyenek bármilyen súlyosak, igenis pozitív energiákat mozgatnak meg (ami például nekem nagyon hiányzik a már többször említett Sunn O)))-ból.). Hogy aztán az egészre a koronát az A Killing Blues hideglelős zárása tegye fel, viharváró, sötét nyolc percben, Pete Stahl csodálatos (a középrészben rövid ideig a cappella) énekével. „Lightning, thunder / wash my soul to the ground!", majd újra vízcsobogás, csak ezúttal már nem a folyó, hanem az eső az. Ennél faszább zárás nem is kell!

A Goatsnake visszatért hát, és megmutatta, hogy is kell(ene) ezt csinálni! Ha végiggondolom, hogy a lemez már elsőre is ütött, ám hallgatásról hallgatásra egyre jobban tetszik, a Nick Raskulinecz által kreált hangzás olyan telt, mint az alpesi tehenek tőgye fejéskor, legfőképpen pedig, hogy mindennek a kiadását pontosan a születésnapomra időzítették, kénytelen leszek megadni a maximális pontszámot (pedig olyat aztán tényleg nem gyakran szoktam csinálni). Mondjuk ki végre: év lemeze!