Évek óta várunk türelmesen, sikerül-e a God Forbidnak überelnie a zseniális Earthsbloodot, vagy szimplán lesmitteli önmagát, biztonsági másolatot készítve a 2009-es mesterműről. Jó hír a véleményre szomjazóknak, hogy kopiról szó sincs, de szánalmas önfelülmúlási kényszerről sem beszélhetünk. Kaptunk viszont egy igen izmos, felszabadult albumot, megpakolva tizenhárom fülkényeztető nótával. Kísérletezős kedvében volt a csapat, a munkát pedig fényesen igazolta a végeredmény.
Már a nyitó tételnél (Don't Tell Me What To Dream) úgy megdörren az anyag, hogy csak bólintani lehet, igen, lesz itt még ereszdelahajam. A nóta tömény pörgés és düh, s még nem vetíti előre a későbbi, minden eddiginél nagyobb dallamosságot, amely a My Rebirthben máris tetten érhető. (Utóbbiba – a kellemes, rádióbarátságos refrén mellé – sikerült még egy '80-as évekből ismerős, epic power-sikolyt is beilleszteni, ha humorra vágynánk. Vágyunk.) A dallam-orientáltság sokkal nagyobb hangsúlyt kap, mint az előző albumon, ahogyan a finomra csiszolt szólók és a precízen felépített dalszerkezetek is – egyáltalán nem hátrányára az anyagnak. Hogy egy zenekar megmutassa, mennyire morci, nem kell különösebb tudás. A düh és az átgondolt, szerkezetileg mindent helyére rakó ötletvarázslás összeillesztése már annál inkább. A God Forbid az utóbbi kategóriába tartozik, nem kevés fantáziával vállalva az orkán erejű agresszió váltogatását a dallamosra centralizált témákkal (lásd: az A Few Good Men nyers arcul csapását követő Scraping The Walls fülbemászó refrénjét és mesteri gitártémáit), úgy, hogy benne van az a plusz töltet, ami a szimpla metalcore skatulyától megmenti őket. (Utóbbi egyébként is kezd értelmezhetetlenné válni.)
A Conquer négy és fél perce kis időutazó nótává áll össze, megbolondítva a verze-refrén struktúrát némi ritmus- és szólóvarázslattal, csak hogy el ne felejtsük, mitől döglik a légy. Az ezt követő Equlibrium zeneileg is azt adja, amit a címe ígér: már-már iskolapélda-szerűen klasszikus, kiegyensúlyozott, thrashben megforgatott metalcore, meglepetések nélküli dalszerkezettel, cukorkásan dúdolható refrénnel, és iszonyatosan jó összhangzással. Az azt követő Overcome viszont megint jól odapörköl a mogyoróknak. Valódi energiabomba, a pusztítóbb fajtából. Az album egyik legkiemelkedőbb tétele, a szokásosan lalalázható refrénnel, de éppen annyi vadsággal, amennyi ahhoz kell, hogy az ember hirtelen elfeledkezzen a söréről, és csak pislogjon egyet a teljes elismerés jeleként. Kicsit szemetes irányba mozdul ezután a Cornered, amely az elszállós kezdés után azonnal durva hengerré alakul, hogy végigsimítsa az agyunkat Matt Wicklund és Doc Coyle tökéletes együttműködésével, valamint Corey Pierce szemtelenül elegáns dobmunkájával.
A This Is Who I Am refrénje már nekem is sok volt: annyira fülbemászó, hogy ha a műfaj paródiáját kellene megírni egy számban, biztosan ez lenne a központi témája. A kontraszt a verzékkel nem is lehetne nagyobb, a lassítások és a gitárszólókkal hozott pluszok pedig végképp eladják a nótát – mi pedig habzsoljuk, és kérünk repetát is, ha már így alakult. Kapunk, a Pages képében, amely akár testvére lehetne az előbb említettnek, ám itt az üvöltözés mellett már a verzék is tobzódnak a dallamosságtól (a refrént ne is említsük), a szólókat pedig kísértetiesen a '80-as évek aranykorába keverték. Apró, de ízletes kakukktojás-omlett az instrumentális Awakening, amelynek bő két és fél perces, progresszív dzsem-fílingje csak arra hagy időt, hogy a Where We Come From előtt szusszanjunk egy kortyintásnyit. A záró nóta nagyjából össze is foglalja, mitől szerethetjük meg az Equilibriumot első hallásra. Töményen gitár- és dallamcentrikus anyag, káprázatos, nyers erővel kombinálva, amelyhez már kevés a lelkesedés, komoly tudás és kreativitás kell mögé.
Az amerikaiak a fáradt önismétlés helyett a változatosságot, sablongyártás helyett a kemény, de izzadtságszagtól mentes munkát választották – és győztek. A kísérletezős kedv sem csitult, unalomnak nyoma sincs. Az év eddigi egyik legszimpatikusabb anyagát tolták össze, nem kapkodva, kellően átgondoltan, jól szerkesztetten és izgalmas fantáziával. Három-négy év múlva újra összefutunk, addig kitart az album, mert jól esik, mint nyárban szemezni egy hideg sörrel a kocsma teraszán.
Hozzászólások