Shock!

Szürke és kietlen ipari terület közepén állunk, körülöttünk acélmonstrumok, fémszerkezetek, kerekek, láncok, sátáni masinák. Minden fekete és élettelen, por és olajszag száll ránk a levegőből, lerakódva bőrünk alá, miközben a gépek zúgva-surrogva-kattogva végzik véget nem érő, fáradhatatlan munkájukat. Két szikár alak tűnik fel a horizonton, és szépen lassan belekezd dalába, fémkampóként vájva húsunkba minden egyes hangot. Régóta vártak már erre, régóta vártunk már erre, és most, tizenhárom év után újra itt van a Godflesh! És ezzel kábé minden fontos dolgot elmondtam, a többi csak körítés, ha valaha szeretted őket, kizárt, hogy undorodva hajítsd félre az A World Lit Only By Fire-t, de ha korábban nem talált el ez a lélekkínzó zajmonstrum, most sem fog. Minimalista, keserű, hideg és taszító mivolta ellenére is szép lassan bensődbe férkőző, és ott rákos sejtként burjánzó muzsikájukban tényleg semmi szépség nincsen, viszont nem is ez volt a cél, és talán éppen ezért van az, hogy nagyon nehéz a hatása alól kivonni magad.

Pláne, hogy mostani reinkarnációjában a Godflesh messzemenőkig meg is idézi első két lemezük, a Streetcleaner és a Pure világát, azaz a '90-es évek legelejét, amikor az általuk is légkalapáccsal tört indusztriális metal úton olyan hatalmasságok tapodták a vidéket, mint a Ministry Psalm 69-ja, a Front Line Assembly Caustic Gripje vagy épp a NIN Broken EP-je. A Prong egyre indusztriálisabbá vált, míg a Laibach egyre metalosabban adta elő magát, a Fear Factory pedig – részben a fentiek hatására is – újfajta megoldásokkal kísérletezett. Igazi aranykor volt hát ez az éra az ipari muzsikák híveinek, amit nyilván nem tud visszahozni a hetedik Godflesh lemez sem, de akkor is örömteli, hogy – igaz, totálisan modernizált hangzás mellett – Justin K. Broadrick (és lényegében állandó Godflesh-társa, G. C. Green) újra felfedezte saját gyökereit. Nyolchúros gitárokkal, bombasztikus hangzás-orgiával és helyenként a 2002-es feloszlást követően életre hívott Jesu melodikusabb, ambientes, post-metalos világát is felvillantva ugyan, de akkor is, minden itt van, ami valaha kínzó, gyötrő, ám mégis delejező volt a Godflesh zenéjében.

Itt és most tényleg nincs értelme egyesével kielemezni a dalokat, a szisztéma úgyis ugyanaz: gépies ütemek löknek-taszajtanak előre, miközben Green basszusa aláfestő jelleggel dohog körülöttünk, megint csak mechanikus monotóniában, és mindent maga alá temet Broadrick mennydörgő gitárjának hangja, eközben pedig minden dalban elénk tornyosul egy-egy riff. És tényleg nem több, hiszen nekik bőven elég egyetlen gitártéma, amit aztán lehet repetitív módon belénk verni, csavarokra szétbontani, újra összerakni, minimálisan megvariálni, aztán újrakezdeni az egészet egy másikkal. Egy hidraulikus prés működését sem a változatosság jellemzi, nem kell mást várnunk a Godfleshtől sem. Így sajtolja belénk a szénné égő világ képét szép sorban az elsőként elérhetővé tett nyitódal, a New Dark Ages, az ikertestvérének is tekinthető Deadend, majd az egy fokkal grooveosabb Shut Me Down. De mindez még csak a felvezetés.

Broadrick agresszív bömbölése igazán kínzóvá a kísérteties Life Giver Life Takerben válik, és ugyanezen a vonalon mozog a kifejezetten kellemetlen hallgatnivalót jelentő Obeyed is, ez a kettős szerintem a korong leginkább embert próbáló része, úgyhogy a későbbi dalok legyenek bármilyen fojtogató atmoszférájúak, már nem érhetnek minket felkészületlenül. Pláne, hogy az Imperator már első hallgatásra kiemelkedik a zajhalmazból, mint ahogy a Towers Of Emptiness sűrű és sejtelmes lezárása is. A záró Forgive Our Fathers aztán helyenként dallamosabb megoldásokat is alkalmaz, ám ne tessék semmi jóra gondolni, a Godflesh előadásában ezek az elemek inkább a poszt-apokaliptikus hangulat alátámasztására jók, mint pihentetésre, úgyszintén a máskor felbukkanó elnyújtott sikolyok, vagy épp abszolút a háttérben suttogó szövegmondás is.

Rettentően sűrű és tömény hallgatnivalót kínál nekünk Broadrick és Green, talán már túl töményet is, és alighanem pontosan ez a lemez legnagyobb hibája. Istentelenül lenyomja az embert, ami miatt aztán kétszer is meggondolja, hogy feltegye-e újra, pláne, hogy a lemez bőven túl van az ötven percen, és ez egy ennyire megterhelő muzikális élmény esetében felér egy kemény edzéssel, de hát a legkevésbé sem vártam tőlük mást, mint annak a világnak a tökéletes háttérzenéjét, amit csak a tűz mindent felemésztő fénye világít meg. Isten hozott újra itthon, pusztuló világunkban, Godflesh!