Olyankor a legnehezebb érthetően elmagyarázni, mi is a jó egy adott zenében, amikor csődöt mondanak az észérvek. Nem lehet számokkal és tényekkel alátámasztani, amit gondolunk. Illetve lehet, de nem érdemes, mert a lényeget még csak karcolni sem fogják. Amikor az érzések a fontosak: a tapintható, de meg nem ragadható atmoszféra. Az elalvás előtti utolsó másodpercben elcsípett dallamfoszlány, az éber álom zaklatott merevsége. A tudatmódosítók nélküli delirium, a pókhálóba ragadó arcunk, a kezeink között elporladó pergamen-tekercs, a nagy slukk az éteres üvegből. Nekem mindez egyben a Gone Is Gone elnevezésű, a szó minden értelmében szupergroup debütáló lemeze, a hangulatot precízen kifejező borítóba csomagolt Echolocation.
De hát az volt már a tavalyi cím nélküli EP is, jól körbe is rajongtam annak idején, és egészen biztos voltam benne, hogy ha a Troy Sanders (Mastodon, Killer Be Killed), Troy Van Leeuwen (Queens Of The Stone Age, A Perfect Circle) és Tony „nem Troy" Hajjar (At The Drive-In, Sparta) nevével fémjelzett, de a szürke eminenciás Mike Zarin által gatyába rázott formáció nem téved el a ködben, 2017 legeleje számomra róluk fog szólni. A Troyok és barátaik pedig pontosan olyan irányba vitték el a játékot, amerre én is szerettem volna: abba az ambientes, légies, meghitt, ugyanakkor igencsak melankolikus és depresszív világba, amiről csak annak nem ugrik be az A Perfect Circle, a Portishead és jóval mélyebbről a Joy Division neve, aki nem ismeri egyiket sem.
Apropó, Portishead: az elsőre igencsak meglepőnek tűnő asszociáció annyira megállja a helyét, hogy a soha ilyen jól még nem éneklő Sanders ezredes és társai még fel is dolgozták a minden idők talán leglélekkínzóbb muzsikáját játszó triphop-trió egyik legnagyobb dalát, a Roadsot. Mégpedig zseniálisan: megmaradt ugyan az eredeti mélységesen mély melankóliája, ám mégis érződik, ezek a zenészek a keményebb muzsikák felől érkeztek. De mondhatnám akár a klipesített Dublint, a kissé pszichedelikusabb Colourfade-et, a már-már balladisztikus hatást keltő Resolve-ot, vagy épp az epikusabban-progosabban záró címadót, mindenhol hasonló álomvilág fogad minket. Amire akár még azt is megkockáztatnám, hogy egy nagyon letisztult Nine Inch Nailstől is elfogadható lenne.
De ez csak az érem egyik oldala, a Gone Is Gone ugyanis tud roncsoltan torz és zajos is lenne, kábé úgy, mintha a Puscifer jammelne egy jót a Filterrel a QOTSA próbatermében. És ezek a pillanatok azok, amikor a játék a leghidegebbé, leginkább embertelenné válik. A torz Gift, a szinte az ikertestvérének tekinthető Resurge, a csodálatosan recsegő-ropogó Pawns, a szegény jó Stabbing Westward legszebb éveit felidéző Ornament, vagy épp a Slow Awakening (amely akár egy eltitkolt Bauhaus-dal is lehetne) második felét jelentő, punkos Fast Awakening mind ezt az oldalt domborítja ki, és hát nem mondhatni, hogy sokkal földközelibbek lennének, mint a drasztikusan elszállt szerzemények. De nyilván nem is ez volt a cél. A két világot pedig mesterien ötvözi a nyitó, önmagába visszatérő, örök körforgásról valló Sentient, lebegős nyitányával, majd a második perc környékén azzal a Mariana-árok aljáról felbugyogó Van Leeuwen-gitártémával. Ha ez nem bolondít magába azonnal, nyugodtan hagyd a francba az egészet, mert a többi sem fog!
Merthogy a Gone Is Gone bizony – bár ez valószínűleg a fentiekből már rég leesett – iszonyat nagy hangulatzene. Ami ráadásul még kellő figyelmet is követel magának, különösen ahogy haladunk előre hallgatásról-hallgatásra. Mentségére legyen mondva: kimondottan szépen és tisztán szól, ami egy ilyen zenénél bizony alapvető fontosságú! Mert csak így lehet teljes az élmény. A pillanat, amikor felemeljük a Hold porából Alan Shepard asztronauta '71-ben elütött golflabdáját, majd messzire hajítjuk a semmibe, és csak nézünk utána.
Hozzászólások
Jó nekünk.