Shock!

A hollandus Gorefest is részese volt annak a '90-es évek elején/közepén végbement folyamatnak, amely a death metal-rajongók sokaságát hajtotta a váliumos üvegek irányába. Ekkor történt ugyanis, hogy a stílus ismert zenekarai - mintegy varázsütésre, bár inkább csak meghallva az idők szavát - egyre nagyobb számban fordultak el a korábban művelt zenétől.

Ekkor tért új, bár egymástól merőben különböző utakra a Paradise Lost, az Anathema, az Amorphis, a Sentenced, a Tiamat, a Samael, a Cancer. Mike Amott gitárzseni olyanokat nyilatkozott, hogy nem akar többé death metalt játszani (ezt persze nem tudta betartani, tán nem is gondolta komolyan), ráadásul az egész stílus névadója is egyre komplexebb, egyre progresszívebb dalokat kezdett el írni. Az már örök kérdés marad, hogy ezek a csapatok megérezték, hogy az addig ereje teljében mutatkozó death metal kezdi felélni rejtett tartalékait, vagy pontosan azért torpant meg az egész mozgalom, mert ezek a bandák hátat fordítottak a műfajnak.

Valami ilyesmit vitt végbe a Gorefest is, csak a felsoroltak jó részénél kevésbé drasztikusan. Ők a death körökben mai napig alapműnek számító '93-as False album után egyre inkább hátraarcot csináltak, és elkezdték azokat a bandákat hallgatni, akik a Black Sabbath örökségét vitték tovább. Főleg a chicagoi Trouble nyerte el a tetszésüket. (Mondjuk, ezzel nem voltak egyedül.) Azért nem volt ez igazán nagy váltás, hiszen a 'fest igazából sosem a szélvész-gyorsaságra helyezte a hangsúlyt, hanem a szikár, veszettül súlyos megszólalású dalokra. A Sabbath pedig szerintem hangulatilag a Mindloss óta ott kísértett dalaikban. A fenti átalakulás - ami először az Erase albumnál jelentkezett - az 1996-os Soul Survivornél érte el tetőpontját. Számomra azóta is ez a lemez pályafutásuk csúcspontja, bár ezzel vélhetőleg egyetlen ős-Gorefest rajongó sem értene egyet. A Chapter 13 lemez ezt a vonalat vitte tovább, majd 1998-ban beköszöntött a vég. A vég, aminek 2004 nyarán lett vége. A Nuclear Blast - asszem, tudtak valamit - digitálisan felújított változatban ismét piacra dobta valamennyi Gorefest albumot, majd újra összeállt a nagy négyes is, mégpedig változatlan felállással. A legkevésbé sem vagyok híve a kambekkeknek, de azért én is kíváncsi lettem, amikor megtudtam, hogy jönni fog az új lemez. És jött is, hogy karóként verjen a földbe.

Mert ebben az albumban minden ott van, amiért ezt a zenekart valaha is szeretni kellett. A sokszor doomos, máshol echte death-riffelés, Jan-Chris de Koeijer dallamos hörgése, vagy még inkább erőtől duzzadó, pokol mély hangon való ritmikus kántálása-üvöltése, és a mindezek alapjául szolgáló ultra-technikás dobjáték. Amit ezen az albumon (is) Ed Warby dobos bemutat, az bizony tanítanivaló. Minden pörgetése, duplázása, minden cinütése hallgattatja magát - pedig a deathes gyorsulatoktól a doom málházásig terjed a skála. Nem mintha Harthoorn és Bonebakker gitárosok szóló- és riffmunkája elmaradna mögötte. A zene inkább a régebbi 'festet idézi, de úgy, hogy nem akarja eltörölni a Soul Survivor-éra emlékét sem.

A nyitó For The Masses gyorsuló őrlésétől a téma-halmozó címadóig minden dal nagyon ott van, a When The Dead Walk The Earth hol középtempós, hol doomos döngölése, a You Could Make Me Kill frenetikus ikergitárjai és szólói, a földrengető Trouble-zakatolás a Malicious Intent második felében mind-mind telitalálat. Vagy ahogy Jan-Chris a gyorsabb Exorcismben azt üvölti, hogy "I need an Exorcism/Wash me clean from Man's pollution", az ember tényleg elhiszi, hogy ennek a faszinak ördögűzésre lenne szüksége. A legjobb pedig a lemez aranymetszetében helyet foglaló Rogue State. A nyitányának olyan hihetetlen atmoszférája van, amitől szinte érzed, ahogy ereidben megfagy a vér. A doom téma a Black Sabbath korai albumait idézi, aztán a megeffektezett, durva ének, meg a fantasztikus dobjáték eltöröl minden párhuzamot.

A lemez Achilles-sarka talán a hossza. Négy (de még inkább öt) perc alatt csak elvétve van szám, a záró La Muerte pedig eléri a tíz perces "álomhatárt" is. Ilyen baromi súlyos, megterhelő zenéből ez talán egy kicsit sok, de elhatároztam, hogy ezért aztán nem fogok pontot levonni. Még akkor sem, ha emiatt egy-két gyengébb dal is becsúszott, főleg a 'till Fingers Bleed maradhatott volna le. Egyébként részemről a hangzás is nagyon oké, szikár, száraz, de mindent pontosan hallani, a dobok százféle hangon szólnak, sőt Jan-Chris hörgő dörmögéséből is minden egyes szót érteni.

Száz szónak (ez pedig jóval több volt annál) is egy a vége: visszatérni csak ilyen albummal lehet. Örüljünk, hogy újra itt vannak, mert ezt a fajta pokoli death-doom vegyületet pillanatnyilag senki más nem tudja úgy játszani, ahogy ők. A Gorefestnek örökbérlete van az undergroundban.