A Gotthard abszolút a pályafutásának csúcsán volt, amikor énekesük, Steve Lee 2010. október 5-én egy tragikus motorbalesetben életét vesztette. Lehet, hogy nem ekkor voltak a legnépszerűbbek, de a Lipservice, a Domino Effect és a Need To Believe olyan albumok voltak, amelyeket nyugodt szívvel nevezhetünk kiemelkedő alkotásoknak. Steve halála alapjaiban kérdőjelezte meg a zenekar jövőjét, hiszen amellett, hogy az énekes igen karakteres hanggal bírt, frontemberként is az első ligába tartozott, ráadásul a gitáros Leo Leonival közösen alapította a svájci hard rock alapcsapatot a '90-es évek elején. Halála után társai azonban hamar bejelentették, hogy a Gotthard nem áll le, 2012-ben pedig érkezett is a Steve-nek ajánlott Firebirth lemez, Nic Maederrel a mikrofon mögött. Nic csatasorba állításával a biztosabb utat választották, a fiatal srác ugyanis egyértelműen Steve Lee-klón, bármennyire is igyekeztek hangsúlyozni társai az interjúkban, hogy egy önálló egyéniség megtalálása volt a cél. Nos, Nic nem az, hangja ugyanis annyira hasonlít Steve orgánumához, amennyire ez csak lehetséges, illetve harmóniái is maximálisan igazodnak az elődje által teremtett dallamvilághoz.
A magam részéről azonban nem látok kivetnivalót az ilyesmiben, főleg akkor, ha az énekesváltás mögött nem összeugrás, hanem olyan tragikus események állnak, amelyek nem teszik lehetővé többé, hogy a rajongók az általuk megszeretetett Gotthardot hallják. Maederrel azonban sikerült a lehetőségekhez képest a legközelebb kerülni a klasszikus Gotthard-hangulathoz, így a Firebirth és a két évvel azt követő Bang! is működött. A világot ugyan nem fordították ki a négy sarkából, de hozták az elvárt szintet, tele voltak jó dalokkal és méltók voltak a zenekar örökségéhez. Ilyen előzmények után a Silvertől sem vártam mást, ez az anyag azonban sajnos talán a leggyengébb eresztés, ami valaha Gotthard-címkével megszületett.
A kvázi címadó Silver River még okésan indítja a lemezt, bár ez is kicsit szürkécske, a kettes Electrified azonban már olyan lapos, mint a magyar Alföld, és pont az hiányzik belőle, ami a Gotthardot eddig különlegessé tette. Ugyanis hiába voltak mindig is erősek balladákban, illetve írtak rengeteg ilyet, lemezeikben mégis mindig ott volt a dög és a rock and roll szellemisége, lazasága, a Silverből azonban ezek teljesen hiányoznak. Erőltetett, unalmas, szürke dalok sorakoznak egymás után a lemezen, és ha ez nem lenne már önmagában is elég komoly baj, még az arányokat is sikerült totál elmérni. Van ugyanis vagy féltucat ballada, ezek azonban szinte kivétel nélkül tök érdektelenek. A bombasztikus Stay With Me még oké – bár lehet, csak azért, mert ez az első ezek közül –, de a Beautiful már meglehetősen sápasztó, a Miss Me-nél pedig már sikítani tudnék, és ekkor még alig vagyunk túl a korong felén.
Nem tudom, mi történt a Gottharddal a 2014-es Bang! óta, de három év alatt ilyen öreges, poros, érdektelen anyagot összehozni már szinte művészet. Számomra már most az év csalódása.
Hozzászólások
Nick Mader lehet akármilyen jó énekes, ebben a bandában csak egy Steve Lee light without added sugar.
Próbáltam befogadni a Firebirthöt is, de az a dög amit Steve tett hozzá bármihez sajnos meghalt vele együtt.
Azért sajnálom a srácokat, nehéz lehet.