Shock!

Elég régóta adósok vagyunk ezzel a kritikával, de végül is november 21-én úgyis megint nálunk játszik Európa egyik legnépszerűbb dallamos hard rock zenekara, szóval a dolognak most, pár hónappal a lemez megjelenése után is bőven van aktualitása. Pláne, hogy Svájc vezető rockcsapatának, a Gotthardnak tényleg a tűzből kellett főnixként újjászületnie ahhoz, hogy itt lehessenek, miután eredeti énekesük, Stefan Alois Lee, azaz Steve Lee 2010 októberében elhunyt egy tragikus motorbalesetben. A banda ebben az érzékeny helyzetben nem kapkodott az új arc, Nic Maeder csatasorba állításával, kivártak jó egy évet, aztán idén nyárra kihozták ezt a visszatérő albumot. Azóta pedig nyilván mindenki eldönthette, tetszik-e neki a Firebirth vagy sem.

Bevallom, nekem valahogy kimaradt a Gotthard, amikor elkezdtem igazán rápörögni az efféle dallamos rockzenékre, és csak évekkel azután ismerkedtem meg velük, hogy az igazán esedékes lett volna. Ennek fényében kissé mindig is kívülállóként szemléltem a ténykedésüket, bár ahhoz nem férhet kétség, hogy első két lemezük, a '92-es Gotthard és a '94-es Dial Hard igazi bombák a klasszikus Whitesnake, Aerosmith, Scorpions és társaik ihlette hard rock vonalon. A zenekar ráadásul pont akkor emelte magasba a műfaj zászlaját, amikor éppen senki sem volt hajlandó komolyan venni ezt a fajta zenét, amiért minden tiszteletet megérdemelnek. A többi pedig már történelem, hiszen mindenki tudja, hogy a Gotthard kitartásának végül be is értek a gyümölcsei: odahaza, Svájcban szupersztárok lettek, de voltaképpen az egész kontinentális Európában roppant népszerűnek számítanak, kiváltképp német nyelvterületen. Más kérdés, mennyire kényelmesedtek bele az évek során ebbe a szerepbe...

Ismét őszinte leszek, és ezért akár haragudhatsz is rám, de én bizony az utolsó pár albumon nem nagyon találtam indokot a csapat istenítésére, pedig mindegyiket becsületesen meghallgattam a maga idejében. Sőt, élőben sem ájultam el tőlük, amikor évekkel ezelőtt Tony Martin haknicsapata előtt koncerten is elkaptam őket (a rokonszenves, tényleg roppant karizmatikus Steve Lee képességeinek maximális elismerése mellett), így aztán a szintén össznépi térdrezuhanásokat eredményező, későbbi önálló budapesti bulira éppen ezért már el sem mentem. Most azonban a tragédia következtében új helyzet állt elő, és akármit is domborított a Gotthard az utóbbi évek során, ezúttal mindenképpen bizonyítaniuk kellett. Méghozzá legfőképpen maguknak, hiszen egy Lee-hez hasonlóan erőteljes egyéniséget úgyszólván lehetetlen pótolni a fronton. Ezen a téren mindenesetre remek döntés volt Maeder leigazolása: Leo Leoni, Marc Lynn, Freddy Scherer (vagy Schretter?) és Hena Habegger olyan figurát állított a mikrofonhoz, aki tökéletesen illik a csapat stílusához, viszont távolról sem Steve klónja, hanem hangilag és fazonilag is önálló egyéniség. A legkényesebb ponton tehát biztosan nem bukik el a történet, és ez már helyből azt jelenti, hogy a svájciak állva maradtak. Ami pedig magát a lemezt illeti, azzal megint úgy vagyok, mint az előzőekkel. Vagyis összességében tetszik, de azért annyira mégsem.

Mint említettem, távolról sem vagyok Gotthard rajongó, így ne várd tőlem, hogy nüansznyi részletekbe merítkezve elemezzem végig a Firebirth összes dalát, az azonban biztos, hogy az itt sorakozó tizenhárom szerzemény között jócskán akadnak közepesek is. És ezek bizony nem Maederen úsznak el, mert Steve-vel a mikrofonnál is menthetetlenül közepesek maradnának. Az album teljesen meggyőzően indul a higgadtan húzós, kimért tempóban építkező Starlight és a modernebb szabású Give Me Real kettősével, az igazi tutiság azonban a hármas Remember It's Me. Ez volt ugye az első Nic-kel megismert dal, és nem is hagy maga után kívánnivalót: jelentőségteljes, hatásos és ízléses líra mérgezően ragadós kórussal – szerintem simán az album csúcspontja. A Fight már kevésbé izgalmas, a mélypont azonban a végtelenül ostoba, dedós dallamokkal operáló Yippie Aye Yay. Ezt nagyon nem kellett volna! Innentől kezdve pedig gyakorlatilag végig hullámzik a színvonal. A Shine lírázása bejön, a Tell Me-é nem, a Take It All Backéről meg el sem tudom dönteni, annyira jellegtelen. A szájgitáros Right Onnak van húzása, de nem egyszer és nem kétszer írta már meg a Gotthard sem az elmúlt két évtizedben, másokról nem is beszélve. És így tovább. A Steve emlékére írt záró ballada, a Where Are You viszont ismét csúcspont (még annak ellenére is, hogy a fentiekből is láthatóan megint túlzásba vitték a lírai dalok arányát az albumon). Ilyen helyzetben könnyen születhetett volna valami csöpögős, émelyítő rózsaszín cukormázas giccs az elvesztett harcostárs emlékére, sok zenekar garantáltan nem is lett volna képes kikerülni ezt a csapdát, Leo Leoniéknak azonban sikerült: ez a nóta zeneileg és szövegileg egyaránt méltó tisztelgés Lee mester emléke előtt.

Nem szaporítanám tovább a szót, mert nincs értelme. Az új énekes jó választás volt, és ugyan a sztori innentől kezdve nyilván sosem lehet ugyanaz, mint korábban, Maederrel is simán folytatódhat a Gotthard pályafutása. A lemez hallgatható, de semmi egetrengetőt nem tartalmaz – mint ahogyan az első kettőt leszámítva szerintem a banda egyetlen másik albuma sem. Vagyis ezen a téren én nem érzek eszelős differenciát se pro, se kontra, a többit meg bokszolják le egymás között a fanatikusok...

A Gotthard november 21-én az A38 Hajón koncertezik a Livesound szervezésében.