Shock!

Sok újat aligha lehet mondani e kedélyes sírásó csapatról. Igazán lehetett rá alkalma idősebb s fiatalabb metalosnak, hogy összefusson velük, ha kedveli a dallamos, töményen zúzós, germán műfajt. A Grave Digger egyik sajátsága Chris Boltendahl könnyen felismerhető, vaskos-ráspolyos orgánuma, a másik pedig a kiváló dallamokkal tűzdelt nóták sorozatos komponálása.

Jómagam akkor ismertem meg őket, mikor még a planétát jócskán benépesítették a különféle szauruszok, akik a meleg, nyári estéken csordába gyűlve dúdolták a Heavy Metal Breakdown zöngéit... Ami Az utolsó vacsit hallgatva elsőként felmerült bennem, az nem a kifejezett örömérzet volt - ugyanis épp azokat a megszokott melódiákat keveslem kissé, amelyekkel a srácok általában elkényeztetik rajongóikat. Nem kellemetlen módon ugyan, de azért barátságtalan egyik-másik nóta! A nyitó címadó szerzemény lustán hömpölyög (bizonyára rágós volt a menü), majd a Desert Rose felpörög és beleharap a gyanútlan hallgató püspökfalatjába. Refrénjét leszámítva egyáltalán nem simulékony fajta. Bólogatós, jópofa darab a középtempós Grave in the No Man's Land.

Kőkeményen, ridegen és sebesen tarol a Hell to Pay, de sosem lesz a szívem csücske. Jóval tetszetősebb a szintén tempós, tipikusan diggeres Soul Savior. A Crucified tekinthető balladának, ha úgy tetszik, de ha nem, akkor lassú folyású, erőteljes nótaként is nyilvántartható. Az albumot záró, lírai-hüppögős Always and Eternally-hoz képest inkább ez utóbbi. Feljebb kapcsol, ismerős színeket villant a Divided Cross és a The Night Before. Tovább gyorsít a vérbő, dögös és zsigerből melodikus Black Widows, míg a Hundred Days egy tempóváltásokkal tarkított történet.

Nem ez a kedvenc Sírásó albumom, de oda se neki. Még így is rendben van.