Shock!

2013-ban a finn Beastmilk kisebb földindulást okozott Climax elnevezésű lemezével, amelyen  az alapvetően dark/gótnak nevezhető hangulatmuzsika és a keményebben megdörrenő, punkos kosszal bíró zenék olyan életveszélyes elegyét játszotta, hogy sokan a kissé semmitmondó post-punk címkét ragasztották a csapat hátára, és egyaránt rajongott értük a sötét hangulatra fogékony metalos, a bevett sablonokra nagyot köpő punk és a romkocsmák árnyas mélyén Sartre-kötetet olvasgató dark rocker (már ha vannak még ilyenek egyáltalán). Pedig voltaképpen nemigen csináltak ők mást, mint hogy teljesen autentikusan – és kicsit modernizálva, vagyis hát keményebben – jelenítették meg azt a csodálatosan dekadens világot, amely a '80-as években ülte torát, köszönhetően olyan zenekaroknak – és akkor dobálózzunk csak azokkal a nevekkel, amikkel mindenki szokott, mint a Sisters Of Mercy, a Bauhaus, a Birthday Party és a Fields Of The Nephilim.

De erről nem is mondanék többet, hiszen Ádám kartárs mindent leírt a lemezről, amit lehetett, maradjunk annyiban, hogy a Climax tényleg baromira izmosra sikeredett, úgyhogy jogos volt az igencsak nagy hype is, aminek a hatására sokan olyanok is felkapták a fejüket, akik amúgy nem feltétlenül tettek volna így egy hasonszőrű banda hallatán (minek hazudjak, közéjük tartoztam én is). És hogy ezt követően igen gyorsan lelécelt a gitáros meg a dobos, viszont képbe került egy nagyobb kiadó, na, az szépen megágyazott az időközben nevét Grave Pleasuresre változtató banda új (bemutatkozó?) lemezének.

Én is piszkosul vártam már a Dreamcrasht, és valahogy előre sejtettem, hogy nem is fogok benne csalódni. Már az is jó hír volt, mikor a The Oath-ból ismerős Linnéa Olsson lett a banda (akkor még a Beastmilk) új gitárosa, az meg aztán pláne, mikor Kvohsték bejelentették, hogy megtalálták az új dobost is, a tisztességgel kimúlt In Solitude (micsoda frankó banda volt ám az is!) egykori ütőse, Uno Bruniusson személyében. Amikor pedig híre ment, hogy a stúdióban az a Tom Dalgety fogja felügyelni a munkálatokat, akit én leginkább az imádott Killing Joke mellől ismerek, na, akkor már tényleg nagyon viszkettek a füleim! Szeptember elején aztán megjött a remek borítóba csomagolt Dreamcrash, és véleményem szerint az év egyik legjobb lemezét tisztelhetjük benne, abból a fajtából, ami már elsőre is megtetszik az embernek, ám hallgatásról-hallgatásra fokozatosan nyílik ki a hallgató előtt.

Nem nagy meglepetés, de a történet valóban a Beastmilk-sztori nyílegyenes folytatása, ugyanaz a világvége-hangulat jellemző rá, mint anno, sőt, talán kicsit még erősödött is a Joy Division/Bauhaus-hatás az olyan dalokban, mint a Crying Wolves, a Crisis, vagy a Crooked Vein. Ezekben a szomorúan-bódultan keringő dalokban Kvohst igazán kiélheti magát, hangjában egyszerre van jelen Nick Cave dekadenciája, Ian Curtis teátrális fájdalma és Morrisey ripacskodásba hajló érzelmessége, ám mindez szerencsére még bőven a jóízlés határain belül mozog. Őszintén bevallom, fogalmam sincs hősünk black metalos munkáiról, de iszonyat jó énekes a fickó, az egyszer biztos. Mondjuk a Lipstick On Your Tombstone romantikus melankóliája már-már giccsbe hajlana, ám szerencsés módon az olyan tempós és nyers szerzemények, mint a Futureshock, a Taste The Void, vagy épp az igencsak dark rockos ízű nyitány és zárás, az Utopian Scream/No Survival szerencsésen billentik helyre a dinamikai egyensúlyt. Ráadásul írtak kifejezetten slágernek való darabokat is, most hirtelenjében kettőt emelnék ki: az első hallásra rögzülő, egyszerre súlyos és szellős New Hip Moont, és a hasonló erényekkel bíró Girl In A Vortexet. Mondjuk az sem különösebb gond, hogy igazán gyenge dal meg nincs is.

Ugyan egyértelműen Kvohst (akarom mondani Mat McNerney) a főhős, de hiba lenne nem megemlékezni a többiekről, akik közül mindenki szépen teljesít, Linnéa pedig ugyebár nagyban növeli a zenekar megjelenésének esztétikáját is. De ami rögtön feltűnik, az az, hogy most valahogy tényleg jobban együtt lélegzik az egész banda, ami ismét bizonyítja az „Először is végy egy jó dobost!" tétel igazát. A Beastmilk Climaxa talán nagyobbat szólt, mert váratlanabb, kissé talán nyersebb és hátrafelé tekintgetésével is újszerűbb volt, de nekem bizony a Dreamcrash is nagyon tetszik, és meggyőződésem, hogy egy fokkal sem tartalmaz gyengébb dalokat, mint elődje. Ha egy mód van rá, te is menj el ma este a Hajóra, hogy élőben is meggyőződhess róla: igazam van.