Az idei Sziget fő nyertesei – már persze azok mellett, akik az istentelenül hangos Ministryt tartós halláskárosodás nélkül átvészelték – a hollandus Green Lizard tagjai voltak. Mivel az Ill Nino pár nappal a koncert előtt lemondta a bulit (ezzel – sokakkal ellentétben - nálam nem sokat vesztettek a renoméjukból, mivel eddig sem volt nekik olyan), Gyíkéknak esélyük adódott, hogy a fesztivál egyik legkisebb helyéről (Rockinform színpad) másnapra áttolják a motyót a legnagyobb színpadra.
Karrierjük eddigi legnagyobb sikere ez, örültek is piszkosul, a koncerten is mosolygós, szimpatikus srácoknak tűntek. Igaz, csak 3-4 számot hallgattam meg tőlük, mert menni kellett sörözni, de azt azért meg bírtam állapítani, hogy relatíve erőteljes, viszont nagyon erősen az énekes dallamaira épülő rockzenét nyomnak. Olyat, amit otthon nem feltétlenül hallgatsz rongyosra, de fesztiválokon kimondottan jól esik, pláne nyáron. Tapsikoltak is jó sokan a színpad előtt.
És hát pont ilyen zene hallható a Zöldek harmadik albumán is, amit ki tudja milyen okból Penélope Cruz anyanyelvén kereszteltek el. Pedig hát úgy hispánok ők, mint te vagy én, s az albumon sincs egyetlen spanyol szó sem. Na mindegy. A 12 tételes lemezt egy prológus (Prologue: We March At Dawn) és egy epilógus (Epilogue: When Our Eyes Close) foglalja keretbe, bár ennek semmi jelentősége nincs, hisz a Prologue egy egyszerű intro, a zárás pedig egy rendes, különálló dal.
A legjobb számok az album elejére kerültek: All You Have, Save Ourselves és az első klipnóta, a Walk Over Water (ez utóbbira emlékszem a Szigetről is). A dalok felépítése eléggé egykaptafa: a verzék kicsit keményebb húrokat pengetnek, a refrénekben aztán hatalmas dózisokban ránk zúdulnak a dallamok, szólók nincsenek (a One Last Kiss kivételével), úgyhogy szépen le is megy az egész móka szűk negyven perc alatt. Mégis, az igényes hangszerelésnek, a jó megszólalásnak és mindenek előtt Remi Tjon Ajong meglepően jó hangjának köszönhetően, teljesen élvezhető a végeredmény. Ja igen, nem csak az énekes srácnak van ám leírhatatlan és kimondhatatlan neve, a dobosukat például Roeland Uijtdewilligennek hívják. (Rögtön eszembe is jutottak A Lovagok, Akik Azt Mondják: Eki-Eki-Eki-Eki-Kepang. Most pedig remélem, hogy az előző mondatért nem néz mindenki nyáladzó idiótának.)
Azért persze nem minden tökéletes: a dalszerkezetek a lemez vége felé már mindinkább kiismerhetőek, elférne egy-két keménykötésűbb darab, a szövegek pedig, hát... Talán azt kéne mondani, hogy nem nagyon szólnak semmiről, inkább csak üres frázisok, szavak egymás után rakosgatva (a mélypont a Bullets Are For Everyone). A líraibb hangvételű darabok pedig nálam nagyon lerontják az összképet, a záró When Our Eyes Close - amiben az ének és az alatta lévő pengetgetés baromira nem parallel egymással - például simán lemaradhatott volna. Viszont a nyitó darabok, majd a One Minute, One Last Kiss és a többi számnál kicsivel mélyebbre hangolt gitárokkal operáló Tomorrow hármasa miatt érdemes meghallgatni az albumot.
Végül is sokkal több a jó szám, mint a gyenge, így az összkép is pozitív. Aki szereti az olyan rockzenét, amely esetében a dallamok-keménység mérkőzés a hazaiak sikerét hozza, de jók a vendégek is (remélem, értitek), és ami senkinek sem fekszi meg a gyomrát fésületlensége vagy újszerűsége miatt - asszem az ilyet szokták emocore-nak hívni, bár tudnám, hogy mi a francot is jelent ez pontosan – az a Green Lizarddal nem tévedhet nagyot. A Szigetre meg jöhetnek jövőre is.
