Shock!

Kíváncsi leszek, hányszor sikerül leírnom a mágikus Led Zeppelin szóösszetételt e lemezismertetőben, hiszen a meglepően jól startoló michigani csapat előző két EP-jével akkora múltidézést mutatott fel, hogy arra talán még a legutóbbi megjelenések alatt elbóbiskoló hard rock fanok is hirtelen felpattant szemekkel reagáltak. Elég csak a Robert Plant fénykorát felidéző Josh Kiszka hangszínét egyszer meghallani ahhoz, hogy a Led Zep-hívők újfent valami bizsergető érzést tapasztaljanak gerinctájékon, és megint előkotorják a klasszikus lemezeket.

A Kiszka-tesók frontemberét ugyanis olyasmivel áldotta meg a sors, hogy arra egész nyugodtan rásüthetjük a klónság bélyegét, még ha ez némileg csúnyán is hangzik. Josh oly mértékben idézi elénk Plant szellemét, hogy arra nem igazán volt példa mostanában: frazírjai, hajlításai, tipikusan elnyújtott szavai egészen elképesztő hasonlóságokat mutatnak fel a nagy öregével, de persze a másik két tesó, a basszusgitáros Sam és a Jimmy Page halszemeit, illetve gitártudását öröklő Jake is ugyanígy hozza a magas színvonalat. Danny Wagner dobost persze nem illik John Bonhamhez hasonlítgatni, azonban érdemes lecsekkolni a youtube-os koncertfelvételeket (ha már hozzánk nem jutnak el), ahol még a dobszólók is élményszámba mennek. A banda élő teljesítménye és egyedi kiállása egyébként is megér egy misét, már csak a frontember nem mindennapi megjelenése és Jake Page-től átvett, hátradőlős/oldalra kitekintős, átszellemült mozgása miatt. Meg amúgy a retrós, hippikorszakot felidéző látványvilág kedvéért is.

Az új lemez viszont elsőre nem ütött akkorát, mint például a From The Fire minialbum. De igazából nem is a dalok színvonalával van a baj, hanem inkább talán az előzményekhez képest kissé kommerszebb megközelítéssel. Már korábban is gyanítható volt, hogy a srácokban lévő potenciált valószínűleg minden hozzáértő nagykutya, zenei iparmágnás és producer megpróbálja majd kihasználni az EP-k sikere után, és ez a hozzáállás valamennyire érezhető is ezen az új anyagon. Fiatalok még, éhesek a diadalra, amiért nyílván gyorsan ott is találják majd magukat a mainstreamben, ha hagyják irányítani a fenti arcokat. Persze nem kell, hogy feltétlenül így alakuljon, de én azért a kompromisszumoktól mentes önmegvalósítást is eltanultam volna a tapasztalt vén rókáktól, hiszen a Led Zep amellett, hogy tudott a nagyközönséghez is szólni, sosem engedett az egészséges öntörvényűségből – többek között ezért váltak olyan nagy és kivételes csapattá. Egy picivel több nyersesség, kiszámíthatatlanság, lazaság és dög még maradhatott volna a friss szerzeményekben is a polír helyett, úgy, ahogy a bemutatkozó EP-ken már hallottuk.

Már az első, lassan építkező dalban (Age Of Man) is úgy tűnik, hogy több a tudatosság, mint az ösztön, azonban a folytatásban a The Cold Wind és a When the Curtain Falls azért nagyjából helyére teszi a dolgokat. Ezek hallatán Page és Plant is egymás nyakába borulna a meghatottságtól, és abban a meghitt pillanatban minden bizonnyal be is izzítanák egykori, ólomsúlyú léghajójukat. Utóbbi úriembernek talán még az is eszébe jutna, hogy van neki egy eltitkolt unokája, akiről eddig nem volt tudomása... A You're The One nagyközönséget megcélzó, kereskedelmi slágere viszont például nem nagyon illik bele a képbe. A vadóc, zsíros Gibson-hangszínekkel odapörkölt Lover, Leaver (Taker, Believer) meg nagyon is, ezzel fel is tudják idézni a korábbi Safari Song, Highway Tune és Black Smoke Rising dalok ösztönösebb világát. A dalcsokor második része viszont annyira nem ül meg a fülben, mint a fenti, slágeresebb darabok, de lélek és érzelem azért szerencsére mindegyikben van, meg némi pszichedelia is. És ez már önmagában is jó.

Nem tudom, hogy a jövőben merre tart majd a Greta Van Fleet hajója, de nem szeretném, ha túlságosan is az amcsi rádiórock szigetei felé kanyarodna az ő útjuk is. Ilyesmiben eleve rengeteg banda utazik, amelyekből tizenkettő egy tucat – ilyen tehetségeket azonban, akik ráadásul a '70-es évek klasszikus, zsigeri muzsikájából táplálkoznak, nagy kár lenne patikamérlegen kimért nótákkal eladni.