Shock!

Még mindig tavalyi cucc, mindenképpen indokolt róla megemlékezni, a szavakat szaporítani viszont kevésbé: a Greta Van Fleet ott folytatja, ahol abbahagyta, vagyis a harmadik albumon is minden ízében Led Zeppelinből származtatott zenét tolnak. Ráadásul ismét direktebb formában teszik ezt, hiszen az arcbamászóbb, erőteljesebb kezdetek után a kettes The Battle At Garden's Gate nyakig belemászott a pszichedelikus, kísérletezősebb vonalba. A Starcatcher ehhez képest ismét fogósabb, együtténeklősebb, gyorsabban az agyba ragadó tételek gyűjteménye lett, és ez határozottan jót is tett neki.

Valahol érdekes, de igazából csak az idők változásáról árulkodik, hogy Josh Kiszkáék esetében továbbra is működik a recept. Persze a Greta Van Fleetnek is megvan a maga ellentábora, de a banda ezzel együtt az üzletileg is abszolút működőképes fiatal rockzenekarok roppant szűk körét gyarapítja. Ehhez képest a rocktörténelem másik, hozzájuk hasonlóan a Zeppelin arcátlan kopírozásával berobbant, szintén nagyon gyorsan nagyon magasra kapaszkodott bandáját, a Kingdom Come-ot már gyakorlatilag lenyakazta a szakma és kiátkozta a közönség, mire eljutottak a harmadik nagylemezükig. Lenny Wolféknál néhány év alatt szétesett a felállás, és a zeneileg egyébként tökéletes Hands Of Time fel sem került az amerikai listákra. A Starcatcher ezzel szemben nyári megjelenése után egyaránt Top 10-es lett a világ három legnagyobb zenei piacán, és a csapat továbbra is egyre nagyobb helyeken játszik.

Nyilván véleményes, mennyire érdemlik meg ezt a diadalmenetet a még mindig baromi fiatal michigani srácok. Annyi bizonyos, hogy a zenéjük ma is összes ízében Led Zeppelin: Josh százszázalékosan plantes hangja és stílusa, a riffelés, a tempók, a hangszerelés, vagyis tényleg, szó szerint minden azokra a bő öt évtizedes, az egész világot megváltoztató, máig megunhatatlan mesterművekre vezethető vissza. Emellett az elejétől fogva rejlett náluk a háttérben egy indie-sebb, korszerűbb garázsrockos íz, hogy azok a mai zenehallgatók is tudjanak kapcsolódni hozzájuk, akik esetleg cikinek tartanák kiásni a nagyapjuk bakelitjei közül a régi Zeppelineket. Meg persze a Page/Plant Művek mellett akad itt egyéb is, Hendrix, The Who, Aerosmith és társaik – de összességében nyugodtan ki merem jelenteni, hogy nagyjából 1975 utánról semmit sem merítenek már. Mára belém ivódott annyira ez az elegy, hogy megismerem őket, de kár lenne tagadni: továbbra is mentesek mindennemű eredetiségtől.

És hogy mi is akkor a Greta Van Fleet titka? Nagyjából ugyanaz, ami Lenny Wolfé is volt annak idején: tudnak dalokat írni. Egyszerűen jólesik bent hagyni a lemezt, mert szépen felépített, ízlésesen meghangszerelt, érzelemgazdag dalokat rejt, és ezt még az sem írja felül, hogy egyébként én is tudom: ez az egész ebben a formában bőven kimeríti a pofátlanság fogalmát. Vagy ha jóindulatú vagyok, úgy is nézhetem: amúgy sincs új a nap alatt, és bármennyire régi alapokra építkeznek, ezek a kölykök legalább így is magasba emelik a rockzene zászlaját. Márpedig az ilyesmi eléggé ráfér a műfajra a 2020-as években. Mivel a Fate Of The Faithfulba, a The Falling Sky-ba, a The Indigo Streakbe, a The Archerbe vagy a hallgatottsági számok alapján a lemez nagy közönségkedvencének tűnő, akusztikus Meeting The Masterbe zeneileg nem lehet belekötni, a magam részéről hajlamos vagyok engedékeny lenni a srácokkal, főleg, hogy baromi jól is szól az album.