„A hangjából előbb tudta a medve méretét, mint ahogy meglátta. Nemcsak a sűrű cserje reccsenéseiből – ahogy a medve félretolta azt, mintha csak rövid fű lenne -, de a morgásból magából is, ami olyan volt, mint az égzengés, vagy az eldőlő fa hangja, olyanfajta basszus, ami csak úgy jöhet létre, ha óriási tömeg társul hozzá. A morgás egyre erősödött. (...) Glass bámulta az állat óriási izomzatát, mellső lábainak vastag tuskóit, amelyek masszív vállakban végződtek, és az egész fölött az ezüstszínű kidudorodást, amiből kiderült, hogy grizzlyről van szó."
Indulása óta követem figyelemmel a budapesti Grizzly vadászútját, bár, igazság szerint túl sok medvetámadást azért nem követtek el az elmúlt évtizedben. Volt ugye először is a Fear My Wrath 2012-ből, majd a Rapturous Decay két évvel későbbről, két hangulatos EP, az egyik jó, a másik meg még jobb, de igazából ennyi. Úgyhogy már eléggé vártam is ennek a stoner-sludge-groove metal játékot a durvábbik végéről megragadó csordának a visszatérését. Aztán végre – néhány hónapja - csak megjött az Ursus Arctos névre keresztelt első nagylemez, és csak azért nem lepődtem meg rajta, hogy mennyire rendkívül sötét hangulatú lett, mert Horváth Arián gitáros-főmedve már jó előre felkészített rá, illetve koncerten is többször találkoztunk a közelmúltban, és az ötös ott is inkább az új dalokat helyezte előtérbe, amik aztán tényleg nem sok kegyelmet gyakoroltak a hallgatóság felé.
Arián elmondása szerint a lemez nem a legkönnyebb életszakaszában készült el, és szüksége is volt arra, hogy kiírja magából azt a sok szarságot, ami éppen kínozta, és ez eléggé hallatszik is a végeredményen. Ezt persze nem panaszként mondom, inkább csak ténymegállapításként. Mert már az elég vészjósló, ahogy a bő nyolcperces Melt Away elején hallható billentyűs-narrálós-sejtelmes felvezetés felhangzik, hogy később Arián és Domonkos Zsolt gitáros durván marcangoló gitárjai és Knapp Oszi (ex-Insane, Wrong Side Of The Wall) bömbölései atomjaira szaggassák a dalt. Megnyugvás később is csak akkor lesz, amikor Oszkár kicsit dallamosabban adja elő magát, ez jobbára az olyan tételek elején fog megtörténni, mint mondjuk a Guts Of The Whale, vagy személyes kedvencem, a Black Hole. Persze, ezek sem lírai pillanatok, sokkal inkább egyfajta feketén sötétlő blues hangulat lengi be őket, mélyen bugyborékolva, hogy aztán néhány másodperc múlva mindig beérkezzen a már megszokott vadállati zúzás.
„A medve beleharapott hátulról a nyakába, és felemelte a földről. Olyan erősen rázta, hogy Glass azon gondolkodott, vajon eltörik-e a gerince. Érezte, ahogy a medve fogai csikorogva a lapockájához surlódnak. A karmok újra meg újra belemélyedtek a húsba a hátán és a skalpjában. Üvöltött kínjában."
Ebben az esetben annyira egységes a hangulat, a minőség meg a számok szerkezete is, hogy tényleg nincs értelme egyesével végigmenni a dalok során – még akkor sem, ha nincs is belőlük túl sok, hiszen az ötös igen lényegre törően fogalmaz: hét tétel alig negyven percben, és slussz. Azt azért mondjuk még megemlíteném, hogy a legkerekebbnek a záró Fleshwoundot tartom, valahogy ebben áll össze igazán egésszé a ronda sebekről valló szöveg, a nyomasztó hangulat, a gitárok ereje és a Vilczek Áron/Mihály Ármin ritmusszekció magabiztos játéka. (A néhol egyébként nem pontosan az én ízlésemnek való, Miskolczi Márton végezte keverés arányait is ebben találom a legmeggyőzőbbnek.)
A Képzelt Város stúdiójában, a Keplerben felvett anyag teljesen vállalhatóan is szól, és a Kókai Barnabás (Barber's Art) által elkövetett borító is egyszerű, de hatásos. Nem hat azonnal az Ursus Arctos, de idővel azért szépen elkülönülnek egymástól a dalok, és az embert menthetetlenül magába szippantja a fájdalmas, de talán nem teljes kilátástalansággal fenyegető atmoszféra.
„A hátán feküdt, és felfelé bámult. A grizzly előtte állt a hátsó lábain. A rémület és a fájdalom csökkent, és átvette a helyét a fölé tornyosuló állat iránti rettegő csodálat. A medve még egy utolsó üvöltést hallatott, amit Glass elméje úgy fogott föl, mintha nagy távolságból érkező visszhang lenne. Érezte, hogy óriási súly nehezedik rá, a medve bundájának nyirkos szaga minden más érzékelést elnyomott. (...) Fölötte a napsütötte égbolt feketévé sötétült."
(A dőlt betűs idézetek Michael Punke A visszatérő című könyvéből származnak.)
Hozzászólások