Shock!

Furcsa véletlen, hogy a közelmúltban több olyan albumot is volt szerencsém megismerni, amelyek ilyen-olyan módon medvékkel hozhatók kapcsolatba. Ezúttal csak a szegedi Barbears nevét citálnám ide, akik az elnevezésen túl is tökéletesen illenek a képbe, hisz a Grizzly a csongrádiakhoz hasonlóan szintén viszonylag ismeretlen formáció (még), mindkét banda a stoner/sludge/doom színtérre helyezhető, és – ami a legfontosabb – mindketten cseszettül állat anyagot vágtak az asztal közepére! A lényegi különbség meg annyi, ami már a nevekből is kitűnik: a kocsmamackók jobban kötődnek az egy fokkal vidámabb stoner muzsikákhoz, míg a robosztus szürkemedve fejünket letépi, testünket meggyalázza, szó szerint tenyerünkből eszik ezzel a szörnyetegmód mocskos sludge muzsikával, amit a helyenként kimondottan metalos üvöltések-rekesztések csak tovább fokoznak.

Az Ursus arctos horribilis néhány éve alakult, és felállása kábé másfél évvel ezelőtt Knapp Oszkár érkeztével vált stabillá. Oszi sok helyről, és hát nem éppen hasonszőrű csapatokból (Insane, Wrong Side Of The Wall, Redneck Zömbiez) lehet ismerős, és őszintén bevallom, hogy valamennyi formációja közül nekem bizony a Grizzly jön be legjobban, de figyelembe véve a stílus iránti rajongásomat, ez nem is lehet meglepő. Az viszont igen, hogy hőseink milyen kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtanak már legelső EP-jükön. Rögtön ahogy a hatszámos anyag kezdődik: a The Cultist visszafogott energiától feszülő, dallamosan riffelő gitártémái (Horváth Arián és Domonkos Zsolt gitárosok dicséretére legyen mondva) rögtön beleülnek a hallgató fülébe, hogy aztán másfél perc elteltével egy olyan blues rockos pihentetésbe kezdjenek („Follow me - on my way down!") amit szinte jólesik hallgatni, hogy a hangulatot végül Oszi őserejű rekesztései tépjék darabokra. Tökéletes felépítésű dal, nem semmi nyitás, és a kettes Stabbed Beast ezt is viszi tovább, minden pozitív összetevőt még egy kicsit tovább fokozva, valóban megsebzett vadállatként őrjöngve.

A legjobban mindezekkel együtt is a hármas Dead For Fifty-Two Hours sikerült, ami az anyag legvisszafogottabb darabja, azonban a háttérben valami lúdbőröztetően kísérteties hangulat jellemzi, meg hát ez bír a legfogósabb refrénnel is. A Fading Out / The Guilt / Dagon trió inkább már csak a megismert összetevőket variálja, de azt legalább teljesen okésan. A mocsarak bűzét árasztó, mindemellett kellően fogós zárótétel például tényleg úgy ragad meg vaskarmaival, amint az a kellően tufa borítón is látható.

Nem pusztán a grizzlimedvéktől való elemi félelmem mondatja velem, hogy tök jó kis EP lett ez a Fear My Wrath, Red Fang és (korai) Maylene And The Sons Of Disaster hívek például tuti átszellemülten fogják keblükre ölelni a srácokat, azt azonban nem hallgathatom el, hogy vannak még hiányosságok. Oszkár medve például helyenként bátrabban próbálkozhatna az énektémákkal, ezek bizony a zenéhez is jobban idomulnának néha, mint a rengeteg üvöltés, ahogy az például a Dagonból is kitűnik. Ennél is fontosabb azonban, hogy következő alkalommal javítsanak egy picit a hangzáson, a dobok ugyanis sokszor túl szárazon kopognak, és a basszus is lehetne teltebb. De ezek egy bemutatkozó EP-től még mind-mind bőven megbocsátható hiányosságok.

Amúgy tudtátok, hogy a finnugor népeknél a medve egy félt és tisztelt misztikus lény, az istenek egyfajta materializálódott alakja? Na, ennek tudatában tessék ismerkedni a Grizzlyvel!