Shock!

Egy GuilThee lemezkritika megírása mindig komoly kihívás. A veszprémi székhelyű brigád esetében nem lehet olyan gyakorta eldurrogtatott sablonokkal telehányni egy cikket, mint „gyorsabb és dallamosabb, mint az előző", „visszatérés a gyökerekhez" vagy „aki ismeri a bandát, az szeretni fogja az új anyagot is". Nem. A GuilThee-t lehetetlen kiismerni. Mikor már azt gondolná az ember, hogy megértette ennek a szürreális négyesnek a zenei gondolkodását, akkor biztosak lehetünk benne, hogy érkezik majd egy új album, ami az első néhány hallgatás után is úgy terpeszkedik előttünk, mint egy fekete lyuk a tökéletes semmiben. Nem látjuk, de érezzük, érzékeljük és próbáljuk felfogni.

A másik, ami némileg megnehezíti a GuilThee alkotások feldolgozását és megértését, hogy a banda évente ontja magából az újabb és újabb agyelhagyásokat. Ez egyrészt örvendetes, mivel tehetséges, és ami fontosabb, eredeti zenekarról van szó, és bizony tudjuk, milyen a másik véglet, amikor egy új megnyilvánulásra hat-hét évet kell várni, ugye kedves Tool, khm. Másrészt pimasz dolog is ez a feszített tempó, hiszen ezzel a húzásával a banda piszok módon arra kényszeríti hallgatóit, hogy egy lemezre három napnál többet áldozzanak. Sőt, értsék meg a zenét, és merüljenek el benne. Ki hallott már ilyet 2013-ban?

No de az új anyagról is. Ha szeretted a Szemantikai háromszögeket vagy mondjuk a Homunculus Paradoxont, akkor most felejtsd el ezeket, de legalábbis ne használd kiindulási pontként őket. Az Eklektika minden, csak nem a korábbi anyagok egyenes folytatása. A cím sokatmondó. Olyannyira, hogy azon még én is meglepődtem. Ennek egyik oka talán az lehet, hogy az anyag ezúttal két spirálisan recsegő elméből született: a zenekari főnök Nagaarum mellett Mr Match ( aki zenei machinációit hallva nyugodtan lecserélhetné a Mr-t Dr-ra) is jócskán kivette részét a zeneszerzésből. A dalszövegek mind VIII. spirituális kivetülései, de legalábbis elborult játszadozásai.

A korábbi két albummal ellentétben az Eklektika dalait semmiféle koncepció nem fűzi egybe, hacsak nem vesszük annak a szürrealista stíluskavalkádot. Mert, hogy nincs a lemezen két egyforma típusú dal, az biztos. A szürrealizmus egyébként nem csupán a zenére, de a szövegekre is vastagon jellemző. A nyitó Hologram A Mars 1-ről narrációjában a csapat hivatalos vendégénekesnőjét, Varga Bettyt hallhatjuk, amint a francia szürrealista költőket megszégyenítő képeket fest elénk szavaival. Az ezt követő Jóslat is afféle intró, ahol már felbukkan a teljes lemezre jellemző valódi dob, amelyet talán még nem is hallhattunk ilyen mértékben GuilThee sorlemezen.

Az album egyik legdirektebb szerzeménye a Már-Már, amelyben a szaggatott riffelés után nekem a Dream Theater keményebb korszaka ugrott be haloványan, maga a dal pedig metalos direktsége miatt megfelelő nyitás. Átverés, nyilván, de megfelelő. Nagaarum egyébként hallhatóan lubickol a dobfelszerelés mögött. Az alig két perces Mistreat kurta dobszólóval indít, majd az egészből valamiféle zakkant grind-színház alakul ki. Komolyan, mit szednek ezek a srácok? Ha egy zenekar nekiáll stílusokkal játszadozni, akkor előbb-utóbb előkerülnek más együttesek nevei is. Így eshet meg, hogy a The Wannabe Stoic esetében nekem először az Orphaned Land neve ugrott be. A dal elején hallható keleties téma, a gyönyörűen szárnyaló női ének és a hörgés is mind az izraeli csapat dolgait juttatta eszembe. Persze a GuilThee egészen más gondolkodású banda, és végül teljesen már irányba is viszik a szerzeményt. A gazdag vokális rész Bettynek és Mr Matchnek köszönhető, amit Nagaarum és VIII. hörgései tesznek teljessé.

Több mint tíz percével a Halott Város a lemez leghosszabb tétele. Elektronikus és hangeffektekkel megpakolt nyitánya Nagaarum szólóanyagait juttatja eszembe, de aztán átfordul az egész önmagát sebzett mamutként vonszoló blackes doomba, miközben VIII. és Nagaarum együttes erővel hörgik negédesen derűs soraikat sírköves utcákról és hányásról. Persze mikor megszoknánk az irányt, a dal begyorsul, és Mr Match kezében is elsül a szaxofon. A kedvencem az albumról a melankolikusságában is izgalmas Technofóbia, amelyben ismét Mr Matchcsé az énekesi poszt. Vokális megoldásairól nekem egyébként a megboldogult svéd Cemetary ugrott be. Ide Mr Matchnek még egy kis swinges szösszenetet is sikerült becsempésznie fúvós hangszerével.

A Búsulóban aztán klarinétot bír búslakodásra, miközben alatta az elektronika terít meg, az időtlenség furcsa hangulatát megteremtve. Kis ókori mitológialeckével folytatódik aztán a lemez: a GuilThee nem épp az epikus darabjairól híres, de ezúttal ebbe a világba is belekóstoltak. A Héraklész Megmenti Prométheuszt A Sastól ugyan nem a csapat leghosszabb szerzeménye, mégis zeneileg talán a leggrandiózusabb. Nagaarum énektémái magasztosak, légiesek, VIII. ritmizálása is kiválóan működik, a dal pedig egy percre se válik unalmassá, köszönhetően a jól elhelyezett váltásoknak és témáknak. Hallhatóan jól érzik magukat a srácok kreatív medencéjükben, legalábbis erre enged következtetni A Csend Ellenében című darab effektjátéka.

Az anyag, és a csapat másik nagyívű műve a Tanulj Belőlem, amelyben VIII. és Betty kettőse uralja a terepet. Duójukat skizofrén szaxofonjáték és igen mogorva riffelés egészíti ki. A dal átfolyik a záró Gyöngyházba, amely egy egészen furcsa és megkapó darab. A hangszeres felvezetés után VIII. egyik legszebb versét hallhatjuk magától a szerzőtől, ami méltó lezárása ennek a színes és tartalmas lemeznek.

Egyedüli negatívumként talán a keverést hozhatnám fel. Tudvalevő ugyan, hogy Nagaarum vonzódik a fésületlen hangzáshoz, ám úgy érzem, a GuilThee egyre inkább kezdi elhagyni azt a zenei világot, ahol a nyers keverés még célravezető lehet. Egyébiránt nem nagyon tudok belekötni az Eklektikába. Remek anyag, sok idő kell hozzá, hogy teljesen kiismerhessük, de bőven megéri belefektetni az energiát. Csak egyvalamit nem szabad felejteni: ha GuilThee, akkor kiszámíthatatlanság.