A Kölnben nyomuló négy fószer nagyjából úgy néz ki, mint Lemmy a nyolcvanas években. A zenéjük is olyasmi. Második albumuk borítóján rettentő fegyverarzenállal felszerelt, bőszen üvöltő harcos látható, akire óriáskígyóként tekeredik a végtelennyi lőszer. Izmai lefitymálják Arnie bicepszét. Rotty end roll ez, nem más.
megjelenés:
2003 |
kiadó:
LMP / Record Express |
pontszám:
8 /10 Szerinted hány pont?
|
Az énekes fazonnak (Guido Feldhausen) tisztára olyan az orgánuma, mint... no nem, nem olyan smirgliszerűen reszelős, mint Lemmy mesternek. Sokkal inkább tűnik Rolf Kaspareknek. A címadó szerzemény igazán tombolásra késztető, fincsi rock, jól zengő vokálokkal aláfestve. Arra késztet, hogy hallgassam tovább a korongot.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy eztán meglepetések hosszú sora vár rám! Az anyag mindvégig egységes, megmarad a békés-avíttas-sörös-motoros rock keretein belül. Nem szándékos, hogy minduntalan a Motörhead jut eszembe - a fickót hallva pedig még mindig Rolf... Az olyan dalok, mint a We Believe in Nothing, a Lover Like a Gun, a Scream of the Killer, a Party in the Hall of Fame vagy a Roll of the Dice (nagyon faintos a vokál!) folytatják a megkezdett irányvonalat, míg a My Last Ale egy félig-meddig összekapaszkodós, búslakodós nóta, de kétségkívül hangulatos. A Rebel Tune egy menetelős, harcba szólító indulóként kezdődő, majd felgyorsuló tétel. Meg kell valljam, karizmatikus erejével, dögös kórusával sokkal jobb eredményt ér el, mint pl. a legutóbbi Running Wild lemezen szereplő rémhallomány, a Unation... Apró akusztikus betét, remek vokálok! Nem győzöm kiemelni, hisz nem épp ez jellemző egy átlagos rock and roll bandára... A Lonely Rider és a The Raven egy fokkal megfontoltabbak a tekerős daloknál, ám ez a tény mit sem von le értékükből.
A borító, illetve a pasmagok láttán valami rosszabbra számítottam - így kellemes meglepetés ért. Bulizós zenét kaptam, mely az ötletes megoldásokat sem nélkülözi (skót dudák!). Az albumot az a Piet Sielck neve fémjelzi producerként, akit minden germán hívő jól ismerhet pl. az Iron Savior albumokról.
Ajánlom Mocihead rajongóknak, a klasszikus-dögös rock and roll kedvelőinek.