Shock!

Mint minden évben, idén is arra vártam, hogy drága svédjeim kihozzák végre az új csomagot, végre meg is történt ez 2017-ben. Nem kapkodták el. Jó rég volt, mikor legújabb kori kedvenceim új kiadvánnyal jelentkeztek, a Tearing Down The Walls óta eltelt három és fél év, ez már az egyébként jó karban lévő türelmemnek is sok, és nemhogy valami jó kis dallam-morzsákkal vagy kamu feldolgozással enyhítettek volna a várakozás okozta nehézségen, hanem még el is engedték Eric Riverset, az egyik alapító tagot maguk közül.

Egy tagcsere sosem a bizakodást erősíti. Igaz, az új érkező az egyik régi elem lett, aki pont a 2012-es album felvételei előtt szállt ki: Sky Davids (korábban Dave Dalone, azaz David Axelsson). Sajnos a háttérben zajló folyamatok ismeretlenek számomra, nem tudni, mi okozta a csere-berét, de talán egyszer megtudjuk. Ami biztos, hogy a folytonosság ekképpen biztosabbnak mondható, mintha egy vadidegen ült volna be a stúdióba. A csapat iránti várakozásom tehát egyfelől erős volt, mert mind az Address The Nation, mind a Tearing Down The Walls lehengerelt, de a nemzetközi zenei sajtó is nagy tetszéssel fogadta őket, ugyanakkor már rég megtanultam lehűteni magam, mert számos korábbi idolom csalódást okozott az utóbbi években (évtizedekben).

Kezdjük mindjárt az elsőként megismert Time On Our Side-dal! Ezzel a dallal akarták felcsigázni előzetesen az érdeklődésünket. Hatalmas mellényúlásnak tűnt elsőre, másodikra, harmadikra csak azért nem, mert egyáltalán nem volt kedvem lejátszani megint. Egy ennyire semmilyen, ügyefogyott bemutató után mire számítson a rajongó? Igaza volt pár nappal ezelőtt Mark Hamill apónak egy interjúban, amikor arról beszélt, hogy szeret beülni úgy egy filmre, hogy semmit nem tud róla előzetesen... Megmarad a felfedezés lehetősége. Aztán elérkezett az idő a teljes albumra. A beköszönés még csak sejteni engedte, az idő előrehaladtával pedig megmutatkozott, hogy ennyire közhelyes, paneles felépítésű lemezt még nem készítettek a fiúk, még az Erik Grönwall előtti időkben sem. Akadnak megoldások, amelyek sorra felbukkannak a műfajon belül különféle dalokban, vissza-visszatérő riffek és akkordok, harmóniamenetek hallhatók számos előadónál, nem volt másképp ez a H.E.A.T-nél sem, csak a fűszer tette sajátossá őket, aztán adódott ehhez még Grönwall nagyszerűsége, tehetsége.

A Bastard Of Society mindezekkel a közhelyekkel együtt úgy robbantja szét a hangfalakat, hogy nem hagy kérdést, mitől működik mégis a szerkezet. Van benne egy adag AC/DC, egy maréknyi Bon Jovi, és rengeteg Erik. Kegyetlen nagy kincs ez a srác, nem lehet elégszer hangsúlyozni. Érdekes a hangulatváltás rögtön az elején, mert a jóval poposabb, prüntyögősre vett Redefined teljesen más irányt mutat, mint amilyen a nyitás és általában a folytatás. AOR a javából, bőr alá mászó kórussal, szétfolyó billentyűs kísérettel. Itt ki kell emelni a szintis, steril hangzást, alaposan ki van találva ugyanis, hogyan működjön a dal igazából. A gitárok hasonlóan zsizsegnek, mint a Def Leppard hőskorában, a doboknak is mesterséges megszólalást találtak ki, bár ez az egész lemezre jellemző, de itt jön ki legjobban. A szám kiváló, az egyik kedvencem a mostaniak közül, de H.E.A.T-viszonylatban is.

A borzasztó című Shit City sem mutat nagy újdonságokat akkordok terén, de nagyon hangulatos darab. Széttriggerelt, erős dobokra épül, nagyon bluesos riffek és kórusok adják a verzét, és bármennyire ismerős a dal váza, akkor is énekelni fogod rögtön, meg még két hét múlva is, vezetés közben, zuhany alatt, de nem kizárt, hogy a csengőhangod is ez lesz. És akkor jön a nehezen megfogható, de nagyon is működő jelenség: a fentebb lesajnálva hivatkozott Time On Our Side teljesn más színben bukkan fel, mint előzetesen, önállóan. Így, megfelelő közegbe illesztve, a kellő hangulatba vezérelve klasszul feszít, kijön az íve, sokkal kontrasztosabb, és nem érződik feleslegesnek. A Best Of The Broken is a tipikus akkordmenetek képviselője, de kellemesen építették fel, nem azon fogsz gondolkodni, vajon hol hallottad már ezeket a riffeket. A kórusok, a vokálok, a kíséret mind-mind helyén van, szuper módon béleli ki a kereteket. A basszusgitár itt meghatározó módon döngöl, és ha figyelmesen hallgatjuk a dalt, ezer apró kis részlet fog felbukkanni, amik szerény szerepet játszanak, de az összképet frankón alakítják. Erre készül a következő zenei videójuk is a rajongók bevonásával, egy-egy sort vágnak össze a legjobbak közül.

A szintén klipes Eye Of The Storm érzelmes, lassú tempójú, de energikus dal, kényszeredetten rá lehet fogni, hogy power-ballada, de az kicsit más. A szóló kicsit emlékeztet a Skid Row stílusára, összességében is van belőlük ebben a dalban, persze másnak más élményei vannak, más utánérzésekkel. A Blind Leads The Blind a lemez legizmosabb száma, a riffről hetekig nem tudtam eldönteni, honnan ismerős, még ma se ugrik be, de egy zenész barátom szerint tisztára Edda, és meg is hivatkozta az Isten az úton című darabot, és hát na, nem alaptalan az ügy, de azért az eléggé valószínűtlen, hogy Jona Tee Gömöry Zsolt raktárában kutakodna. Mindegy is, a verze jó, a szerzemény nem tartozik a legmaradandóbbak közé. A We Rule visszavesz a lendületből. Számomra csodásan kezdődik, jó a dúdolgató basszus benne, a Queenre emlékeztető billentyűk, a csendesebb verze, viszont a terjengős, negédeskedő refrén elrontja a meghitt hangulatot. Érdekesség, hogy a másik lassú szám és ennek is a társszerzője ugyanaz a személy, Fredrik Thomander, lehet, ő nyúlkált bele ilyen vehemenciával, de ha így volt, akkor lehet, hanyagolni kellene őt a jövőben, mert nem áll jól a H.E.A.T felhozatalában.

Mint minden rendes lemeznek, ennek is van csúcspontja, ez pedig a Do You Want It? címet viseli. Hogy is jellemezzem? Fogj egy gitárt, akusztikusat, menj végig sorjában az E-G-A-C-D akkordokon (jó, a moll-dúr jellemzőket rád bízom), és kész a dalod. Még ha most le is köpsz az okoskodásom miatt, azért leírom, hogy Grönwallék erre rádobtak egy A-moll arpeggio átkötő részt, amely mindössze egy fejhangból (szebben mondva: falzettből) indított dallamocska, ez üti fel valami észbontóan ezt az alapot, viszont a hatása nagyon hosszú távú, nagyon mély, ragad, tapad, elkísér, beléd eszi magát, nem enged. Szinte már káros is. Hatalmas sláger, az Év dala listán dobogós, csak a The Night Flight Orchestra tud vetélkedni vele. 10/10. Lecsengésként szerepel a címadó szám, ami a zenekar történetének legmonumentálisabb szerzeménye. Eleve hét perc fölé kúszik a játékideje, a tempója lassú, de sodor, mint a lavina. A Europe-nak vannak mostanában ilyen hangulatú dalai, a szóló is stimmel. Témája, ha jól értelmezem, az elmúlás és az azt követő (vagy nem követő) létezési sík. A zenei atmoszféra találó, jól közvetíti az egyedüllétet, igaz, egy alapvetően nagyon vidám hard rock csapattól nem feltétlenül ezt várja a hallgató.

A megszólalásért ezúttal is – mint az Address The Nation óta mindig – Tobias Lindell volt a felelős, igazi mestermunka már megint. Most viszont akad panaszom is: a dob eléggé szintetikus lett, főleg a cinek szólnak túl sistergősen, kissé kilógnak az összképből. Ezt a többi elem hangzása kárpótolja, nagyon szép a hangszerek elhelyezése, a színező betétek frappánsan dolgoznak, az ének szépen kiemelkedik, ahol kell, és jól simul bele a háttérbe vokálozáskor. A billentyűsök Jona Tee érdemeit hangsúlyozzák, klassz hangszínekkel dolgozott a fejkendős fickó. Ami viszont még fájó számomra, hogy Dalone meglehetősen csínján bánt a szólókkal, sokkal-sokkal többet érdemelne mind ő, mind az egész album belőle. Az eddigi H.E.A.T-kínálat tele van mesteri szólókkal, kiváló, virtuóz betétekkel, és méltatlanul keveset kaptunk most belőlük, holott a műfaj épp ezektől lesz teljes, ezek adják a megkülönböztethetőséget is. Személy szerint Eric Rivers játékát jobban kedvelem, mint Dave-ét, de azért nincs akkora különbség kettejük között.

A végére marad a rajongás/szigorúság kettőssége. Az előző lemezek izgalma, slágerközpontúsága némileg elmarad ezúttal, de a H.E.A.T erős márkává érett, ez kétségtelen. Egy „érted haragszom, nem miattad" pontszám álljon itt tehát zárásként.