Shock!

A dán Hatesphere intenzív (igazi kerítésszaggató) zenéjével könnyen talált utat eddig hozzám, az új lemezükkel, ami áprilisban jelent ugyan meg, de érdemes megemlékezni róla. Az eddigi thrashes hatásokat megspékelték némi modernebb hatású metallal (nem, nem metalcore-ral), de alapvetően a kezdeti irányt tartották meg: klasszikus thrashes riffeket hallhatunk, némi tikatikával, groove-os tempóban.

A lemez hangzására nagy panasz nincs, bár több helyen vették fel, a végső munkát Tue Madsen végezte az Antfarmban, ezzel nagyjából mindent elmondtam arról, hogy igen: a dinamikusság a fő erénye a hangképnek. Igazából ez nem az a fajta zene, ahol meg lehet jegyezni bármit is, az összes eddigi Hatesphere lemezt hiába csípem, képtelen lennék belőlük felidézni egy árva riffet vagy bármit, de valahogy miközben hallgatom, úgy érzem, nem hiányzik innen az égvilágon semmi. Jó ez így, intenzíven, brutálisan, amolyan tipikus arcbamászósan. A klasszikus ordítozás mellett befigyel olykor némi deathes öblös hörgés, ám összességében az elkínzott kiabálást részesítik előnyben – amit nem is bánok.

Azt lefogadom bármiben, hogy a Hatesphere-recept kiválóan működhet koncerteken, ez a fajta masszív mál-há-zás, körülbelül olyan hatással van az emberre, mintha két perc alatt leküldene három üveg energiaitalt (kávét, bármi serkentőt, ízlés szerint). A negyedik nóta, Drinking With The King Of The Dead kicsit más irányba is mutat, egyértelműen a mostanában divatos dél-amerikai sludge vonalat hozzák be, és be kell vallani: marha jól áll nekik, pedig még valami éneklés-szerűségbe is átcsuklik a vokalista torka.

Hogy valamiképp visszakanyarodjak mondandóm elejéhez: az is igaz, ha az ember háttérzenének hallgatja, egy idő múlva totálisan összefolyik a zene, mintha egy végeláthatatlan tekerést hallgatnék, valami mégiscsak hiányzik innen. Mindezek ellenére thrash kedvelőknek mindenképpen ajánlott megismerni a zenekart, hangerőgombot pedig csutkára illik tekerni.