Shock!

A Hellryder olyasfajta szupergroup, amilyenekkel a Frontiers árasztja el menetrendszerűen a világot, épp csak ezúttal nem a hard rock, netán a hajmetál levitézlett, szebb napokat látott egykori sztárjai vannak a középpontban, hanem a német sörmetál-vonal mai napig aktív, sőt, kifejezetten jól futó zenekaraiból ismert arcok. A Hellryder kulcsfigurái a Grave Diggerből érkeztek, hiszen a mikrofon mögött a teuton alapintézményt több mint négy évtizede vezető Chris Boltendahl áll, a gitárokért pedig Axel Ritt felelt, aki már egy bő évtizede ássa a sírt Boltendahl oldalán. Őket a kétségtelenül egyre jobban felfutó Orden Oganból érkezett Steven Wussow bőgős, illetve a Freedom Call mellett a Bonfire-ben is huzamosabb időt lehúzott dobos, Timmi Breideband egészíti ki.

Fenti felsorolásból nyilván nagyjából már számodra is sejthető, hogy miféle zene hallható a The Devil Is A Gambleren, melyet Havancsák Gyula ezúttal kifejezetten minimalista borítója is csak egyértelműsít. Igen, ez itt természetesen szögletes, sarkos, ízig-vérig germán heavy metal, ami akár a Grave Digger logója alatt is simán kijöhetett volna, ha Chris anyazenekara úgy dönt, hogy cseppnyi kísérletezésként most valamivel modernebbre veszik a figurát. Ha tehát elképzeled a némileg mélyebbre hangolt Grave Diggert, illetve a tőlük megszokott riffelést azok után, hogy valaki a felszínre rakódott porréteg legkevésbé leülepedett részét egy fújással arrébb hessegette, nagyjából meg is kapod a Hellrydert.

Mivel pedig a magam részéről kifejezetten szeretem a Diggert, a Hellryder is abszolút bejön, a maga kiszámíthatóságával és sarkosságával együtt. Chris adottságai eleve behatárolnak minden produkciót, amiben részt vesz, és persze most sem tud kibújni a bőréből: jellegzetes hangján elővezetett, megszokott paneleket felvonultató énektémáinak hallatán egyszerűen képtelenség nem a Grave Diggerre asszociálni, pláne, hogy a riffelés, illetve a dalszerkezetek is teljes mértékben alátámasztják a hasonlatot. A The Devil Is A Gambler ugyanis tele van direkt, azonnal ható, két-háromperces dalokkal, amiket a néhol kifejezetten dallamos, illetve neoklasszikus szólózáson kívül csak a leheletnyivel modernebb riffelés (halld például I Die For You vagy a nyitó Hellryder) terelget el az anyazenekar ösvényétől.

Boltendahl-fanoknak így viszont egyfajta nem várt ajándék, hosszúra nyújtott bónusz a korong, hiszen a lemez tele van – a maguk műfajában – kifejezetten erős dalokkal. A vállalhatatlan klippel (amiről képtelenség nem Nicolas Cage szintén borzalmas Szellemlovasára asszociálni) megtámogatott címadó vagy a szintén klipesített Night Rider például egyértelműen ilyen, de mindenképpen ezek közé tartozik a lemez második felében a galoppozós Faceless Jesus, a tempós, némi malmsteenizmust és Queen-utánérzést is bedobó Chainsaw Lilly vagy a záró hitvallás Harder, Faster, Louder is.

Sok elemeznivaló nincs tehát a The Devil Is A Gambleren: csapra a hordót, fel a bőrdzsekit, aztán szóljon a Hellryder!