Shock!

Ez az a banda, amit tuti, hogy sem a zenekarnév (mint valami mosópor- vagy öblítőmárka, totál gáz!), sem a jellegtelen lemezborítók miatt nem jutott volna eszembe magamtól meghallgatni. Előző albumukról (The Skull Collectors – 2009) azonban igen jókat olvastam több helyütt is, úgyhogy utánuk jártam – és milyen jól tettem! A '97-ben indult, jelenleg harmadik nagylemezénél tartó brazil csapat ugyanis éppen azt a fajta intenzív, cicomáktól mentes, adrenalintól feszülő pörgős power metalt nyomatja nagy elánnal, ami hozzám igencsak közel áll jó ideje. Érdekes, hogy míg hazájukban és a Távol-Keleten rögtön a 2005-ös debütálás (Defying The Rules) kapcsán az egyik legígéretesebb fiatal csapatként cikkezett róluk a sajtó, és komoly helyeken játszhattak komoly csapatok (Megadeth, Judas Priest, Metallica, Anthrax, Arch Enemy stb.) előtt, addig Európában alig-alig lehetett hallani felőlük. Gondolom, komoly terjesztőjük az öreg kontinensen egyelőre nincs – csak remélni tudom, hogy a közeljövőben ez változni fog, mert abszolút megérdemelnék a figyelmet.

Kicsit bővebben a muzsikáról. Brazil csapatról lévén szó, definícióként a US power megjelölés kissé abszurdnak tűnik, de lényegében mégis erről van szó: a Racer X és a Cacophony fölényes hangszeres játéka ötvöződik itt elementáris erejű eleggyé a klasszikus Vicious Rumors dallamgazdag megközelítésével és a Painkiller korszakos Judas Priest gyilkos intenzitásával, megfejelve mindezt a Helloween / Gamma Ray tengely legzúzósabb, leghasítóbb momentumaival. Lírai vagy epikusabb hangulatok maximum csak egy-egy rövidebb betét erejéig kaphatnak itt helyet, a terepet lényegében a zúzás-hasítás-szaggatás szentháromsága uralja, szinte kizárólagos jelleggel. Ugyanakkor mégsem öncélúan keménykedős a csapat: egyrészt a zenei alapok kimondottan változatosak, a nóták tele vannak ízes, ötletes fordulatokkal (mind a ritmusszekció, mind a két gitáros nagyon tuti dolgokat hoznak), másrészt pedig Iuri Sanson személyében egy olyan énekesük van, aki méltó módon képes feltenni a koronát erre a kitűnő muzsikára. A közepes fekvésű, illetve magas tartományokban van otthon az arc leginkább, lényegében bármit elénekel, amit ez az irányzat megkövetelhet, de a hangjában ugyanakkor csipetnyi hard rockos karcosság is megbújik, úgy Nils Patrik Johansson, vagy még inkább Mike Vescera módjára.

A tizenegy (illetve Japánban tizenkét) trackes, háromnegyed órányi lemezanyag lényegében szinte végig maximális fordulatszámon pörgő power metal bomba, sallangok és üresjáratok nélkül, teljes erőbedobással elővezetve. Kicsit azonban talán épp ez a fullos intenzitás teszi elsőre nehezebben emészthetővé a produkciót. Leviszi az ember fejét a muzsika, ebben nincs is hiba, meg ugye olyan is van, hogy éppen erre van szüksége az egyszeri halandónak, de legközelebb talán célszerű volna egy-két kimértebb, középtempósabb dalt is beiktatni a sok szaggatás közepette. Mindennek ellenére azért ez egy jócskán átlagon felüli teljesítmény; meg aztán idővel úgyis lejjebb higgadnak majd a srácok, így szokott ez történni általában.

Aki ismeri az előzményeket, annak annyit még elmondanék, hogy Benhur Lima személyében (micsoda keresztneve van már!) új bőgős játszik a csapatban, aki villantósabb, fretless hangszerrel nyomuló elődjéhez képest kissé csapatjátékosabb szellemben, a hangszeres szekció többi tagjához jobban alkalmazkodva játszik. Az első két albumhoz képest amúgy nagy változások nincsenek, aki azokat ismeri és szereti, az itt is megtalálja majd a számítását – akárcsak mindazok, akik a fentebb vázolt irányzat barátainak tartják magukat. A korong a stílus követelményeinek megfelelő intenzitással, jó gitárcentrikusan szól, talán a dobsound lehetne markánsabb picit, de mivel alapvetően nem vagyok hangzásfetisiszta alkat, és az általános lendület amúgy is elviszi a produkciót, ezt nem érzem igazán nagy hiányosságnak. Az egyenletes színvonalnak köszönhetően egyes dalokat nem igazán tudok, illetve akarok kiemelni – ízelítő gyanánt mindenesetre érdemes a youtube-on rákeresni a klipesített Shoot Me Downra, az úgyis önmagáért beszél.

Nem teljesen tökéletes, de mindenképpen ígéretes album a Blind Ride, számomra az utóbbi hetek egyik legkellemesebb meglepetése. Remélem, beüt a srácoknak hamarosan valami komolyabb dolog a kiadás-terjesztés frontján, mert érezhetően ott van bennük a potenciál arra, hogy a Sepultura, az Angra és a Krisiun mellett világszerte képviselhessék a brazil metal színteret.