Shock!

Fene se gondolta volna, de az az igazság, hogy erre mifelénk még nem igazán írtunk High On Fire lemezről, így aztán nem fog megártani, ha történelemórásat játszunk. Na szóval, volt a kilencvenes években egy Sleep névre hallgató stoner zenekar, amely már fennállása idején is, de az évtized végén lezajlott feloszlását követően meg aztán pláne, igazi legendává nemesedett. Olyan lemezekkel, mint a Sleep's Holy Mountain meg a kiadó által megjelentethetetlennek (jó kis szó, mi?) ítélt Jerusalem (eredeti elnevezéssel Dopesmoker) nem is csoda, zseniális dolgokat tudott csinálni a trió, az egyszer biztos.

Aztán '98 derekán a ritmusszekció balra el, hogy létrehozzon egy igazán experimentális valamit, amit Om névre kereszteltek el. Zenéjük egészen sajátos keveréke a távol-keleti meditatív muzsikáknak meg a tágan értelmezett rockzenének. Hobbijaik közé tartozik a tizenöt-húszperces dalok írása, és az ötórás koncertek adása, hol máshol, mint épp Jeruzsálemben. A harmadik sleepes fószert pedig Matt Pike-nak hívták, ő társainál konzervatívabb vala, így aztán maradt a metalnál, és létrehozta a High On Fire-t. A fentebb jelzett időpont óta ránk szabadított négy stúdiólemezt – egyébként jobbnál jobbakat, az én kicsi szívemhez legközelebb a zabolázhatatlanul gyönyörűséges, kétségbe ejtőn szörnyűséges Blessed Black Wings áll – most pedig itt az ötödik eljövetel, a Snakes For The Divine, ami újfent kiugróan jól sikerült, év végi listán a helye, akárki meglássa.

A legutóbbi, '07-es Death Is This Communion óta a tagság változatlan (ez amúgy náluk nagy szó, a basszeros poszt ugyanis nem egy nyugdíjas állás arrafelé), a producer viszont új: Steve Albini és Jack Endino korábbi helyére a mostanában Metallica és Slayer lemezek körül sertepertélő Greg Fidelman került. A hangzás ennek következtében erőteljes változáson is ment át: a korábbi zaklatott-nyomorúságos hangulat átadta helyét egy ultrasúlyos, nem kevésbé sötét hangzásképnek, úgyhogy ez kábé a legtisztábban megdörrenő lemezük. És mindent egybevetve tán a legkeményebb is.

Pike és csapata nem hazudtolja meg magát: egyből a korong leghosszabb, nyolc és fél perces dalával nyitnak, a címadó az, és olyan, mintha a Cathedral a Mastodonnal jammelve adna elő néhány klasszikust. A következő Frost Hammer aztán szimplán a lemez legjobb tétele, a Mastodon hatás itt még nyilvánvalóbb (a két csapat közt igen baráti is a viszony), és az egésznek van valami fagyos hatása, amire a cím és a szöveg nyilván még rá is tesz egy lapáttal. A mindkét szám alatt elég gyors tempó a nyíltan a Black Sabbath-ot (a zenekart és az azonos című számot egyaránt) megidéző Bastard Samurai alatt higgad le először, részemről maximálisan a misztikus hangulat hatása alá kerültem, szükség is volt a négyes Ghost Neck már-már thrashes reszeléséhez ahhoz, hogy visszatérjek a realitásba. Ebben a számban a másik alapító Des Kensel alakít nagyot, pörgetései tanítanivalók, ő amúgy az egész lemezen kimondottan kitesz magáért.

A másfél perces The Path átvezetője után jön a Fire, Flood & Plague, ami megint egy gyorsabb, szinte már „slágeresen" groove-os dolog, csak a szólója ne lenne ennyire idegtépő. A lemez tartópillérének szerepét a How Dark We Pray tölti be, újfent nyolc perc fölött mozog a játékidő, azonban az epikus dal a legkevésbé sem válik unalmassá, köszönhetően a korong legjobb gitárharmóniáinak. A Snakes For The Divine-t végül a Holy Flames Of The Fire Spitter zárja, ami meg olyan, mintha a Cathedral legénysége megpróbálna előadni egy belassított Motörhead nótát. Tehát megintcsak baromi jó.

Matt Pike – miként eddig valamennyi felbukkanásakor – ismét begyűjthet egy virtuális vállon veregetést, mivel ezúttal sem tudott hibázni. Az etalon nálam továbbra is a Black Wings, de nagyon rendben van a Snakes is, kábé, mint amennyire a Death Is This Communion volt annak idején. Pláne, hogy a borító ismét remek lett. Az pedig, hogy rebesgetnek egy Sleep reuniont is idén őszre, csak hab a tortán. Vagyis inkább: majd meglátjuk.