Shock!

A Hollywood Vampires egy olyan, rockzenészekből álló ivó-egyesület volt, amelynek valószínűleg bárki szívesen lett volna a tagja, aki valaha is rocksztár akart lenni. Ebbe a bizonyos, '70-es évek-beli önképzőkörbe olyan figurák tartoztak, mint Alice Cooper (elnök), Keith Moon (alelnök), John Lennon, Marc Bolan, Ringo Starr vagy Keith Emerson, hogy csak néhány nevet említsünk, a cél pedig roppant egyszerű volt: addig inni, amíg rá nem borulnak az asztalra, vagy alá nem kerülnek. Tag pedig csak az lehetett, aki képes volt túltenni a többieken ivászatban. A társaság székhelye a hírhedt Los Angeles-i Rainbow bár volt, aminél rock'n'rollabbat már tényleg aligha lehetne elképzelni.

Az egykori klubvezető, Alice Cooper fejéből pattant ki néhány éve az ötlet, hogy két országos cimborájával, Joe Perryvel és Johnny Deppel közösen leróják tiszteletüket az egykori bálványok és barátok előtt, és szerveznek néhány apró klubfellépést, ahol többek között The Who-, Jimi Hendrix- és T. Rex-klasszikusokat reszelnek el. A koncertek aztán olyan jól sikerültek, hogy a trió úgy döntött, örömzenélésüket egy album formájában is megörökítik. A kiválasztott dalok természetesen javarészt a nevezetes klub tagjaihoz köthetők, de a tizenegy klasszikus mellett két vadiúj saját szerzeménnyel is megspékelték Cooperék a lemezt. Azt pedig talán már mondani is felesleges, hogy mindehhez a Cooper – Perry – Depp triumvirátusnak olyan neveket sikerült segítségül hívniuk, ami bőven kimeríti az all-star meg a supergroup jelzőket.

A srácok már az intrónál nagyot durrantanak: a The Last Vampire monológját stílszerűen a Drakulaként az '50-es években a köztudatba berobbanó, metalrajongásáról is ismert színészlegenda, Sir Christopher Lee mondta fel, akinek sajnos ez volt az utolsó munkája pár hónappal ezelőtti halála előtt. Az első dal a lemezen aztán rögtön egy új szerzemény, és a Raise The Dead tempós, lüktető vibrálása kiváló felütés a korong hasonlóan felszabadult hangulatához. Ha vetünk egy gyors pillantást a lemezen sorakozó dalokra, több nyilvánvaló címre is bukkanhatunk, amelyek lerágott csontoknak tűnhetnek, ám az itt felvonuló muzsikusok egyenként is olyan markánsan sajátságos stílussal rendelkeznek, hogy itt igazi feldolgozásokkal találkozhatunk újrafeljátszások helyett. Vegyük például a Whole Lotta Love-ot, ami ebben a formájában úgy indít, mint valami popzenébe oltott, romlott bluesdal, hogy aztán bedörrenjenek azok a jellegzetesen dohogó riffek. A mikrofonnál az AC/DC torokgyilkosa, Brian Johnson süvölti a Led Zep veretes sorait, a végeredmény pedig egy baromi energikus, modern és mocskos újraértelemzés lett.

Kapunk egy bitang The Doors-medleyt is, Cooperék a Five To One-t tolták egybe a Break On Through-val, de a Hendrix-alapmű Manic Depression is terítékre kerül, mint ahogy a glam atyjaként számon tartott Marc Bolan Jeepster című dalának igen bulizós hangulatú verziójára is rázhatja, aki akarja. Egyik gyerekkori kedvencem, az Itchycoo Park is elhangzik, amelyet eredetileg a beatkorszak egyik sikercsapatának, a Small Facesnek köszönhettünk, és véleményem szerint ez is a lemez egyik legjobb átirata. A slágerek között meg kell még említeni a School's Outot is, amelyet nem meglepő módon az Another Brick In The Wall-lal mostak egybe Cooperék. Ez így, ebben a formában gyakorlatilag a lázadó tinik tökéletes himnusza is lehetett volna mondjuk úgy harminc évvel ezelőtt.

Azért a sokszor sokak által letudott feldolgozás-alapanyagokon túl akad itt néhány, számomra legalábbis kevésbé ismert választás is. Ilyen például a fülbemászó dallamokkal operáló One / Jump Into The Fire dalkettős, amelyet eredetileg Harry Nilsson jegyez, de mondjuk a Cold Turkeyt sem hallottam soha ezelőtt, ami meg egy Lennon-nóta, és elég erőteljesen tükrözi is a zeneszerző-zseni cinikus, romlottabb oldalát. Hírességek táján a Come And Get It viszi el a pálmát, itt ugyanis maga az eredeti szerző, Sir Paul McCartney segít be a rongyos bandának énekben és gitáron. A lemezt a másik friss dal, a My Dead Drunk Friends zárja, amit a világ minden kocsmájában, minden este legalább óránként le kéne játszani. Külön érdemes figyelni a fanyarul vicces szövegre, amely sok életbölcsességet rejt magában ivásról és hányásról.

A stúdióban a már felsorolt személyek mellett még olyan teljesen kezdő muzsikusok is felbukkantak, mint Joe Walsh, Perry Farrell, Dave Grohl, Orianthi vagy épp Kip Winger, élőben pedig Duff McKagan és Matt Sorum segíti ki Deppéket, vagyis tényleg nem aprózták el a dolgot. Nem vártam sokat ettől a lemeztől, eleve nem vagyok nagy híve a feldolgozásoknak, mivel igen ritka közöttük az olyan, amely képes egyszerre újraértelmezni az adott dalt, és megőrizni annak minden erősségét, de a Hollywood Vampires játszi könnyedséggel vette ezt az akadályt, és leszállította a tökéletes háttérzenét egy szombat esti ivós kocsmázáshoz. Fenékig, és tovább!