Shock!

Hosszabb kihagyás után, 2002-ben tért vissza Sabina Classen csapata a Disorder of the Order lemezzel. Az egy jófajta, a modern időknek is megfelelő, lélektelen, száraz hangzású anyag volt, amit bevezetésképpen még megelőzött a Master of Disaster EP. Három évvel később itt az új lemez, az egyfajta hitvallásként is felfogható, beszédes című Strenght, Power, Will, Passion.

Egyfajta visszatekintő, összefoglaló anyag ez, mely, szemben elődjével, nem a jövőbe tekint, hanem inkább a dicső múltat idézi meg. Az egész lemezt áthatja a korai cuccok hangulata, gyakran ugrik be a World Chaos, A Finished with the Dogs meg a Terminal Terror is, és mellesleg a hangzás sem olyan rideg, XXI. századi, mint a Disorderen.

Egy szó, mint száz: ez egy múltidéző, visszakanyarodó anyag, ami minden régi Moses fannak kellemes perceket fog szerezni, de kötve hiszem, hogy új rajongók ármádiáját tudná felsorakoztatni Sabina "Princess of Hell" Classen és a srácok mögé. Annyira ugyanis nem jó. Én valamiért betegesen vonzódom Sabina vérhányós, üvöltözős, hörgős vokalizálásához, de meg kell hagyni, hogy ha elfogulatlanul állunk a dologhoz, akkor elég egyhangú, amit csinál, sőt, azt is el tudom fogadni, ha valakit kifejezetten idegesít a hangja. A muzikális oldalon sem kaptak helyet világmegváltó dolgok. Az egész amúgy rendben van, de az igazán fifikás, esetleg újító megoldások ezúttal elmaradnak. Alapvetően kétféle dal található a lemezen: vagy végig nyomatnak egy zakatolós riffet, folyamatos a zúzás (pl.: End of Time, Angel Cry); vagy a kezdeti pusztítás után átvált a nóta középtempós súlyosságba (Space Clearing). És bár nem rosszak a nóták, mégis akad pár, amelyik elmegy mellettem (Seasons in the Twilight, Lost Inside). Ennek oka valószínűleg az lehet, hogy Andy Classen, aki a kezdeti időktől - producerként, tagként, mittoménmiként - ott sertepertél a Holy Moses körül (és mellesleg Sabina férje) most egyáltalán nem vett részt a lemez elkészítésében.

A negatívabb mondatok után azért foglalkozzunk a lemez értékeivel is, vannak ugyanis kifejezetten jó pillanatok. Nagyon bejön a korai Kreatort (kb. Coma-érát) idéző Examination, a Master E.P.-n szereplő Down on Your Knees dal kistestvéreként is aposztrofálható Death Bells 2 vagy éppen a fentebb már említett Space Clearing, de a záró Say Goodbye is király.

A zenészekre annak ellenére nem lehet panasz, hogy igazából elég egyszerűek a nóták, de Julien Schmidt dobost külön ki kell emelni, mert végig királyul nyomatja a duplázót, sőt a dobhangzása is nagyon bejön. Nem vagyok viszont ennyire elégedett a szólómunkával. Kevéske is a szóló, azok is elég egyszerűek, ráadásul alul is lettek keverve ezek a részek, így gyakran elveszik a végeredmény. A jó dolgok mellett tehát akad azért pár gyengébb pillanat is, ezért nem örülök teljes mértékben.

Összefoglalva: az előző lemez egy leheletnyivel jobban tetszett, de ez sem rossz, ráadásul kuriózum is a banda (kevesen nyomják ma ezt a fajta eurothrasht, női énekessel meg aztán tényleg senki), ráadásul szeretem is őket, így kis jóindulattal 7,5. Pedig megérdemelték volna, hogy a "bonus" német nyelvű Dáridó-Zorall borzalomért levonjak még egy pontot!