Shock!

A kiválóan sikerült, tavalyi Vulcan Death Grip EP után kifejezetten vártam ezt a lemezt, de időközben azért történt egy elég komoly változás a Hot Beaver soraiban: Lőcsei Bence énekes helyére Makács Zoltán került. Az ilyesmi minden esetben necces, pláne, hogy Bence nemcsak marha jól tolta a minialbumon, de a színpadon is rejlett benne valami teljesen kiszámíthatatlan, eredendően rock'n'rollos veszélyesség. Viszont a Pillars Of Creation ismeretében azt kell mondanom, a frontembercsere semmiképpen sem ártott meg a (...) hódoknak.

A zene tehát összességében nem változott, bár Zoli más hang, mint Bence volt: az utóbbinál nagyon érezhető, a korai Mike Pattonhoz visszavezethető hatások megritkultak, és sokkal több Seattle érkezett a helyükre. Példának okáért rögtön a nyitó, óriási groove-val menetelő Enemy Mine-ban megjelenik az ember lelki szemei előtt Layne Staley szelleme az énekdallamok hallatán, ami persze nem újdonság náluk, eddig is érezni lehetett ezt a vonalat a zenéjükben, de most még fajsúlyosabb lett. Maga a muzsika azonban természetesen más jellegű: ha nagyon akarom, nevezhetem stonernek is akár, bár továbbra sem szeretem ezt a megjelölést. A lényeg annyi, hogy súlyos, füstös, ugyanakkor dallamos és ösztönösen dohogó metal'n'rollt tol a négyes, ahol a finoman melodikus részek ugyanúgy jól elférnek, mint a néhol szinte sludge-os súlyosságú, mocsaras riffek. És akárcsak az EP-n, itt is abszolút meggyőző az összkép dalok tekintetében.

Igazság szerint az elejétől fogva azt találom a legrokonszenvesebbnek a Hot Beaverben, hogy a zenekarnak érezhetően és hallhatóan van víziója, határozott elképzelése arról, merre akar haladni és mit szeretne csinálni. Mindez azt eredményezi, hogy hiába beszélünk első lemezről, a produkció teljesen kiérlelt, gyakorlatilag készen van: biztos változnak majd még az évek során, bizonyosan érkeznek újszerű elemek is a dalokba, de a stílust, a hangjukat már megtalálták, és nyilvánvalóan otthonosan is érzik magukat ezen a mezsgyén. Szintén csak dicsérni tudom a természetesen megdörrenő, vastag és súlyos hangzást, mert végig hallatszik, hogy élőben rögzítették a lemezt (méghozzá a próbateremben, ez viszont negatív értelemben bizonyosan nem köszön vissza). Ebből fakadóan a mai metallemezek minimum 90, de inkább 95 százalékára jellemző irritáló, jellegtelen, mesterségesen kiherélt és műanyag sound itt hálistennek nem jellemző – és valljuk be, ehhez a zsigeri muzsikához nem is passzolna. Ez akkor jó, ha épp csak egy kicsit koszos, épp csak egy kicsit fésületlen, pont ettől válik hitelessé és lélegzővé.

A Pillars Of Creation kimondottan hallgattatja magát, de ezzel együtt sem nevezném azonnal emészthető műnek, mert az album nemcsak változatos, hanem kifejezetten mély is. A harmadikként érkező, hét perc fölötti játékidejű, szerintem a lemez egyértelmű legjobbjaként jellemezhető Welcome To My Cradle például már elsőre is csúcspontnak tűnik, ám több hallgatás kell hozzá, hogy összes rétegében feltárja magát ez a roppant hangulatos, utaztatós téma. De ugyanez a másik nagyszabású eposzra, a majdnem nyolcperces, old school módra jammelő középrésszel operáló Liberteenre is áll az album vége felé, és tényleg az a jó, hogy itt már nem nagyon tudnék olyan hazai vagy külföldi példát citálni, amire igazán hasonlítana az összkép. Egyértelmű, milyen hatásokból táplálkozik a Hot Beaver a Kyusstól a Chainsen át a Zeppelinig, de ezek csak ízek, a végeredmény ebben a formában nem nagyon jellemző másra. Márpedig ha van garanciája a tartós építkezésnek, hát az ez. Persze az eltökéltség és a céltudatosság mellett, aminek az eddigiek alapján szintén nincsenek híján.

Az említetteken még egy sor kiugróan jól eltalált dalt fel tudok sorolni amúgy az anyagról, és azt kell mondjam, hogy az EP-s dalok is izmosabbak lettek ebben a formában: az alattomosan fülberagadó, megint elég sok Seattle-t rejtő, ám kifejezetten súlyos, harapós Cellophane ugyanúgy csúcspont itt is, mint a lemezt szinte rockhimnusz-szerűen záró, lendületes Feed The Machine. És egyébként nagyon jókat is játszogatnak a srácok az egész lemezen, legyen szó az ifjabbik Kocsándi Miklós gitármegmozdulásairól, akár Horváth „Sexy" Gábor és Miricz Attila őserejű ritmusszekciójáról.

Mindenképpen kiugró ez a lemez a hazai felhozatalból, és csak azért vontam le fél pontot, mert középtájt azért akad pár dal, amelyek hosszabb távon kissé egybefolynak, ha az ember egyvégtében hallgatja az anyagot (külön-külön ugyanakkor semmi gond velük). Viszont összességében ettől függetlenül sem csak 2016 egyik legjobb magyar albumát készítette el a Hot Beaver, hanem egyben az utóbbi évek egyik legígéretesebb hazai debütálását is. Minden elismerésem, tényleg csak ajánlani tudom őket!