Kaptam egy csinos, lilás-kékes árnyú borítót, óceánnal, csillagos égbolttal és villámokkal. Miután kinyitottam ezt a szépséget, meglepetésemre egy másolt korong mosolygott rám. Ez még nem lenne nagy baj - ám sajnos a kis füzetecske hiányzik belőle. A szövegekben így nem tudok elmélyedni, de annyi baj legyen.
Nézzük a stábot. Igazi nemzetközi csoportosulás jött létre, hogy megalkossa ezt a 14 nótás albumot. Hubi - amúgy Hubertus - barátunk német, a többiek pedig franciák, hollandusok és svédek színes kavalkádja. Ez Hubika második albuma.
Jöjjék a lényeg - vagyis a mjuzik. Először is, kétségeim támadnak Hubi nemét illetően. Az info szerint ő énekel, de a füleim azt mondatják velem, hogy itt valami nem stimmel. Ez a Hubi vagy hermafrodita, vagy kiherélték. A kifinomult, prog elemekkel tarkított, légies zenét sem tudnám kategorizálni, de amit ő itt suttog, lehelget, prüntyög, az még ennél is különösebb. Egy biztos: senkire sem hasonlít. Ha ez lett volna a célja, sikeresen elérte. Szinte mindvégig elvont, relaxációs a cucc. Ahol nem, ott előjönnek a gitárok, a könnyed szintifutamok és a dobok is beindulnak, de ez a Hubi csak művészkedik (nyervákol) tovább. Mintha folyamatosan a hangszálait keresgélné a komód alatt...
Hiába a konceptalbum, hiába Hubi lelkes kutatásai az elveszett Atlantisz, illetve a Bermuda rejtélyek körében, számomra ez így is értelmetlen. Semmilyen. Nem csípem az eunuch lötyögést. Beindulni nem lehet rá. Egy jó énekessel és kevesebb elszállós résszel akár még érdekes is lehetett volna. Ezért összecsődíteni a fél kontinenst?! Röhej...
