Az összeesküvés-hívőknél bizonyára összeállt már a kép: Ihsahn 2018 óta nem adott ki teljes értékű LP-t, miközben előtte egy bő évtized alatt hetet (!) is, legújabban pedig annak kapcsán hallat magáról, hogy ha úgy alakul / ha minden érintett egyetért / ha éppen nem lesz jobb dolga, nyitott lenne egy új Emperor-album elkészítésére. Nem zörög a haraszt! A kevésbé heves vérmérsékletűek ellenben azt gondolhatják, hogy huszonkét évvel a Prometheus után, ekkora halom szólólemezzel a háta mögött inkább az tűnik reálisnak, hogy a főhős újabban az EP formátumba szeretett bele, és a Telemark, majd a Pharos után egy újabb minialbummal örvendezteti meg most magát és minket.
Bevallom, nem jártam utána, hogy mi szél vitte Ihsahnt a legendás svéd stúdióba, amely kirándulás nyomán az EP címe is megszületett. Lehetett az ok az újdonság keresése, esetleg egészen profán logisztikai indok, az ott rögzített 13 percnyi zene sok meglepetést sajnos nem hoz. Persze itt azokról beszélek, akik hellyel-közzel követik a mester pályafutását, és már rég elfogadták, hogy esetében a black metal csak a játéktér egészen kis szelete immár. A Fascination Street Sessions EP három dalának közös jellegzetessége a puha megszólalás, és az extrém élt tulajdonképpen csak a jól ismert, metszett torkú vokál hozza, már ahol felcsendül.
Az Øystein Aadland billentyűs/énekes vendégeskedésével rögzített The Observer egy ihsahnos védjegyekkel fűszerezett power ballada, amelyhez ezúttal nem sikerült valódi csúcspontot kerekíteni, így aztán hiába ez az EP leghosszabb tétele, különösebb nyomot nem hagy maga után. A Contorted Monuments sem olyasmi, amit ne hallottunk volna még Ihsahntól, bár az tagadhatatlan, hogy ezeket a '80-as évek hard rockjában gyökerező témákat mindig különös örömmel fogadom tőle, még ha például az Until I Too Dissolve jóval nagyobbat szólt is korábban ezen a vonalon. Végül az újabban elmaradhatatlan feldolgozáshoz (Dom andra, Kent) ismét sikerült megtalálni a tökéletes hangot a katatoniás Jonas Renkse személyében – ragad is a végeredmény a memóriába, ahogy kell.
Szóval a közismert elfogultságom dacára sem tudom azt állítani, hogy itt valami különösebben jelentőségteljes, netán kihagyhatatlan dolog hallható, de nyilván nem is vesznek kárba a Fascination Street Sessionsre áldozott percek. Azzal áltatom magam, hogy egy készülőfélben levő új LP-ről lemaradt dalokat hallok, amelyek önmagukban is helytállnak, és ezúttal még beérem ezzel a válasszal.
