Shock!

Ahhoz képest, hogy a nagyjából 1998 és 2003 között mindent uraló nu metal színtérnek nemcsak él- és másod-, de harmad-, negyed-, sőt, talán ötödvonala is volt, mára elég nyomtalanul tűnt el az a többezer zenekar, akik akkoriban a mélyre hangolt riffek és a hip hopos ritmusok kettősségében vélték megtalálni a tuti megfejtést.

A New Jersey-i Ill Ninónak mindenképpen becsületére válik, hogy a mai napig itt vannak, bár esetükben már a hullám tetőzése idején is valószínűsíteni lehetett a komoly indíttatást. A tipikus groove-os riffelést latino ritmusokkal feldobó csapat a maga nemében egyáltalán nem volt rossz, igaz, kiemelkedően jó sem: különösebb károsodások nélkül lehetett és lehet ma is meghallgatni az akkori lemezeiket, élőben pedig állítólag különösen erősek. Utóbbiról nem tudok nyilatkozni, mert az eddigi magyarországi jelenéseikről lemaradtam, de simán el tudom képzelni, hogy hengerelnek: a kétméteres frontember, Cristian Machado már látványra sem lehet semmi, a szólógitárosi poszton pengető Ahrue Luster pedig korábban a Machine Headben tanulta éveken át a dinamikus koncertteljesítmény mibenlétét.

Nos, a recept a sorban immáron ötödik Dead New Worldnél sem változott, az Ill Nino hangzása olyan, mint volt: perkás-kongás extra ritmusokkal feldobott, jobbára középtempókra és mélyen zúzó gitárokra épülő modern metal a játék neve egyszerre sok üvöltözéssel és sok tiszta dallammal, angol és néhol spanyol szövegekkel. Nagy baj nincs vele, magához képest teljesen rendszerben van, de szívesen megnézném azt az embert, akiből 2010-ben igazi eufóriát vált ki egy ilyen típusú lemez. Az Ill Nino persze régen sem tartozott a földkerekség legizgalmasabb bandái közé, még a hagyományostól eltérő felállás ellenére is mindig is volt bennük valami baromira kommersz és kiszámítható, mára azonban ez a kiszámíthatóság tényleg dögletes unalomba fordult át. Nem várok én mindenkitől zenei forradalmat – sőt, egyre kevésbé remélek bárkitől is bármi igazán meglepőt... –, az viszont egyértelmű, hogy a banda saját korábbi teljesítményéhez mérten is sokat szürkült. Látszólag itt van minden stíluselem, akadnak ütősebb dalok is, mint az egyértelmű csúcspont Scarred (My Prison), a Serve The Grave vagy a Ritual, összességében mégis hervasztóan lankadt az összkép.

Ez bizony tipikusan az az eset, amikor jöhet akármilyen acsargás vagy gitárzúzós súlyoskodás, az ember csak a vállát vonogatja a lemez hallatán, aztán később már nagyokat is ásítozik hozzá. Pedig az Ill Nino a legjobbjainak számító első két albumán is ilyesmiben utazott, csak éppen sokkal több karakteres dallal, ragadósabb refrénekkel, több energiával. Meg persze azt se felejtsük el, hogy akkortájt majdnem tíz évvel korábban jártunk, és marhára benne volt a levegőben ez a zene, ezt hozta a korszellem. Mára viszont a Kornból eltűnt két alapember, a maradék három régi tag meg azt sem tudja, mihez fogjon, a Linkin Park gitárpopból gitármentes popba, a Papa Roach nettó arénarockba váltott, a P.O.D.-re alig emlékszik valaki, Fred Durstöt meg talán még a tulajdon rokonai is letagadják, hiába készül mindent elsöprő visszatérésre a Limp Bizkittel.

Léteznek dolgok, amik a maguk idejében a csapból is özönlenek, hosszabb távon azonban mindenféle komolyabb nyom nélkül múlnak el, ez a lemez pedig tipikusan olyan ebből a szempontból, mint a zenei közeg, ami kitermelte. Technikailag rendben van, meg lehet hallgatni, ha 2001-et írnánk, biztos én is lelkesebb lennék tőle, ma viszont egyszerűen nem ér többet ennyinél ez a zenetévé-kompatibilis, diétás tömeg-nu metal.