Shock!

Vannak zenekarok, akiktől már nem várunk világmegváltást, azt a harminc éves pályafutásuk során, rendszerint még annak legelején véghezvitték. Javarészt a rajongói visszajelzések miatt ezek a bandák aztán nem is igen törekednek a megújulásra, csak megelégednek azzal, hogy van egy saját stílusuk, zenei világuk, ami csak az övék, csak nekik áll jól, és abban kényelmesen berendezkedve élik le az életüket. Szerencsére azonban mindig akadnak olyanok, akik nem elégszenek meg a kultikus státusszal és az azzal járó tisztelettel, hanem folyton valami újat próbálnak kreálni, mert még akár harminc évnyi zajongás után is hajtja őket a tűz, ami miatt annak idején először akasztottak hangszert a nyakukba. A New York-i Immolation pontosan ilyen zenekar: 1988 óta aktívak, első lemezükkel beírták magukat a death metal nagykönyvébe, a másodikkal vastagon aláhúzták benne a nevüket, a többi albummal pedig, még ha a színvonal nem is volt mindig egységesen kiemelkedő, képesek voltak annyit változtatni, fejleszteni muzsikájukon, hogy az mindig érdekes és friss maradhasson, és ezáltal ne váljanak önmaguk kínos paródiájává.

A 2010-es Majesty And Decay az igencsak beszürkült jelenlegi színtér negyvenöt perces arculköpése volt, és játszi könnyedséggel taposta agyon a fiatal, elvileg alkotói erejük csúcsán lévő bandák kilencvenkilenc százalékát. A három évvel későbbi Kingdom Of Conspiracyvel nem ismételték meg a Majesty robosztusságát, helyette a korai időszakukra jellemző vágtázáshoz tértek vissza, ami miatt az atmoszférateremtés helyett a nyers brutalitás került előtérbe. Az Immolation azonban, szerintem legalábbis, akkor rukkol elő a legjobb munkáival, amikor az előbbire helyezi a hangsúlyt. És hála a death metal szentjeinek, az Atonement épp ezt nyújtja.

Sok olyan zsáner van a metalban, ahol a lemezborító teljesen érdektelen, a death metal azonban nem ilyen. Az Atonement borítója nemcsak tetszetős, de a zene szempontjából is telitalálat, a pusztulást hozó démoni angyal alatt elterülő romok apokaliptikus víziója tökéletesen festi le mindazt, ami a lemezen hangok formájában fortyog. A nyitó The Distorting Light végtelenül borús zúzda, szinte nihilista, mintha egy bedeathmetalosított Neurosist hallanánk. A When The Jackals Come folytatja a könyörtelen aprítást, közben megjelenik némi keleties, Nile-ra emlékeztető téma is, hogy aztán egy gyilkos váltással az együttes belegázoljon az atmoszféra-építés sűrűjébe. Egyszerűen döbbenetes, hogy ennyi év és lemez után ezek a fickók még képesek ennyi bitang erős ötlettel előrukkolni. A legtöbb hasonszőrű csapattal ellentétben az Immolation nem az egydimenziós dalszerkesztésben hisz, és ez nem csupán a tempóváltásokra áll. Az A Glorious Epoch testvéreként is felfogható Fostering The Divide amellett, hogy roppant nyomasztó és úthengerszerűen kíméletlen, meglepően dallamos. Ezt persze nem AOR-osan kell érteni, a Ross Dolan basszer/hörgős és Robert Vigna gitáros vezette legénység a dallamokat nem emeli ki, mint mondjuk a metalcore bandák szokták, inkább a komplex és brutális riffek és blastbeatek közé építik be azt, amitől a dallamok elsőre fel sem tűnnek, csak azt vesszük észre, hogy itt valami nagyon működik.

Apropó, tagság! A csapatban a legutóbbi lemez óta egy csere történt, a másodgitáros Bill Taylor helyére Alex Bouks érkezett, de ez magára a zenére hallhatóan nem volt komoly hatással, hiszen a zenekar motorja már a Dolan/Vigna duó, az immáron tizennégy éve a csapatot erősítő ütős, Steve Shalaty pedig szintén az Immolation oszlopos, vagy inkább dobgyilkos tagja. De máskülönben a riffek még a szokásosnál is erősebbek, sőt a szólók is hangulatosak, elég csak a Thrown To The Fire-t meghallgatni ehhez. A lemez egyébként is tele van jobbnál jobb dolgokkal, de általánosságban elmondható róla, hogy ismét egy monolitikusabb alkotás született, mintha felhőkarcolók összeomlásának és a széthasadó föld morajlásának hangrezgéseiből formálódott volna a lemez. De nemcsak a pusztulat van itt, a Lower már-már megejtően gyászos dal, olyan mélységekkel, amit csakis sokat látott, érett korba lépett zenészektől várhat el az ember. Nincs kapkodás, nincs magamutogató izmozás, itt mindennek megvan a maga célja, helye, egy felesleges hang sincs a lemezen.

Sorra lehetne venni alaposabban is az összes dalt, hiszen rengeteg élvezetes pillanatot rejt például a militaristán pattogó Above All, de emlékezetes a tragikus élű The Power Of Gods is, a záró Epiphany pedig éhes tornádóként kebelezi be végül a még megmaradt romokat, nem hagyva mást a nyomában, mint kopár vidéket. De ez tipikusan olyan anyag, amit nem vezetés vagy palacsintasütés közben kell hallgatni, inkább érdemes leülni hozzá, és fejhallgatón keresztül belemerülni az aprólékosan kidolgozott, rémisztően vonzó világba, amit az Immolation a tizedik nagylemezén felvázolt. Brutális erejű, dinamikusan tömör megszólalású, disszonáns-atonális mestermű az Atonement, egyebet felesleges is mondani.